Kiszakadnak a fák is a földből, ha már dolguk nincs, törzsük engedelmesen eldől, és kifordul évszázados gyökerük. Büszke katonaként saját gödrükbe visszahullva sötét álommá nőnek a végükön csillámló homokdarabok. Mennyi gyöngédség van ebben a mozdulatban, ahogy megbontja törvényét a természetes rend. Vajon minket mi éltet még, annyi feladaton túl, vajonTovább…

Nézd, itt már nem fáj semmi, nincsenek napok, hetek, repül a lelkem, ennyi, nem vagyok bűnös, beteg. Nézd, itt már nem fáj semmi, örök a nyár, szaladok, milyen könnyű itt élni, ne hívj vissza, maradok. Nézd, itt már nem fáj semmi, vigyázok rád, jól tudod, pénzért nem lehet venni semTovább…

– Egyik láb, másik kéz – suttogta magát biztatva Liza, és akár egy macska, sietve felkapaszkodott a létra legfelső fokára. Meztelen talpacskája alatt nyikorgott egyet az ócska létrafok, amit még a nagyapja tákolt valamikor legénykorában össze, mintha nem akarná, hogy a kislány meglássa, ami a szomszédban történik. – Verd agyonTovább…

Csillagcsücsök szemedben, nézd, az élet elrebben. Télre tavasz, nyárra ősz, még néhány év és felnősz. Hópihe ül hajadon, te megölelsz, én hagyom. Március lett, rügyezik, nevetgélünk reggelig. Jeges ital egy bárban, magad látod egy lányban. Falevelet hord a szél, mintha mindig te jönnél. Csupa jóság szemedben; Nézd, az élet elrebben.Tovább…

Tizenhárom éve egy béna fiúval alszom ugyanabban az ágyban. Talán már nőről álmodik. Gyermekem. Istenem. Levegőm. Ránk szakadt pajtában az alkony, ma nyári nap, holnap jégeső. Egy lampionba gyűjtögetem sorba, ami lehetne, ami volna. Kétéves múlt, amikor ruhámban fényesre töröltem neki egy almát. Azóta tartom. Hiába nőtt ki bennünket tucatnyiTovább…

Hol vannak már gyermekkorom rongybabái, azok a loboncos fejű, rejtett csodák, akik méregették dülledt, nagy szemekkel, szívdobogás nélkül melyikünk ostobább? Kisimíthatatlan ráncaimat lesték, ők égtek, míg én sejtettem a lobogást, szájuk széles mosolyú parttalan meder, bentről súgták, a csendet magadért kiáltsd! *Első közlésTovább…