Turbók Attila versei

Lehetne így is

Andrea lányomnak

Lehet-e még,
hogy vágyó önmagadból
a jobbik részed önként átadod
és megkapod a másik jobbik énjét
cserébe, hogy így megsokszorozódva
alkossatok új, tarka szőttes párost,
énekelve a magasságos himnuszt
bármi gazsággal hetykén szembenézve,
küllősugarú csöndes hajnalórán
egymás bizalmát, orsózható szálat,
közös reményként szövitek a fénybe
s a teendőkkel ígyen boldogulva
néztek majd vissza foszló árnyatokra,
a távlatossá szűkülő fasorra,
hisz’ tettétek a majdnem-lehetetlent,
elkaptátok a bennetek is élő
sziszegő kígyó maró mérgű torkát,
hűtöttétek a lánglövellő ármányt,
a gyulladásként fellobbanó kételyt,
színekben fürdő Szinyeis majális
vendégeiként meghitten kiültök
a hajló dombú pázsit teraszára,
egymásra néztek szelíden, szilárdan,
elmondhatjátok bárkinek: megérte,
bűntudat nélkül, töretlenül, tisztán
adjátok át a gyorsstaféta botját
bátor fiúnak és tündér leánynak,
a készülődő újabb nemzedéknek,

lehetne így is, tán csak így lehetne,
de legkevésbé ez látszik jövőnknek.

*

Ódácska a kaucsuklabdához

Az asztalitenisz szerelmeseinek

Még él a karcsú mozdulat,
a fürge csuklójáték,
a keserédes hangulat
mindennapos ajándék:
a tárt karral ölelt karám,
az aura, a karma,
a lámpával fedett talány,
a labda birodalma.
A burafénybe vont öröm,
a feszültség az arcon,
uralkodás az ösztönön,
reményen és kudarcon,
hibás mindig akad: ütő,
a labda, asztal sarka,
a középen húzott határ,
a háló bölcs nyugalma.

A hinni, merni, győzni kell,
a becsületes párbaj
izgalma (mérjed bármivel),
kötöz ezernyi szállal,
a tenyeres, mint szélvihar,
kajánul azt suhogja,
pörgess vagy változtass hamar,
próbálkozz erre-arra,
az átlós oldal tán üres,
hosszabb az amplitúdó,
a fonák mégsem tenyeres,
szűkebben mér a csukló,

ha fogasra dobsz kalapot
csuklózó mozdulattal,
a jó fonákot úgy kapod,
felismeri az asztal,
megadóan alá simul
a röppálya ívének,
a labda épp „csuszára” hull,
beléreszket a térded.
Bocsánatért esedezel,
jelzed, hogy szánod-bánod,
de hát ez van, ha nyerni kell,
lehet kicsinyke „mákod”,

s ha legközelebb ő üti
a labdát át az asztal
túlsó feléről és neki
csusszan, nem élsz panasszal,
„peches vagy”, mondod babonás,
sorsrontó rémülettel,
miközben sejted, nem vitás,
a jobb te vagy! …Ne hidd el!
Elég egy csuklóreszketés,
rövidzárlat az agyban,
mélázó fölényfészkelés
s az inger visszacsattan:
felborzolódik félelem
fejben, kézben és lábban,
felszisszensz: „mi történt velem,
hisz mindent jól csináltam”,
dönthetsz: vagy-vagy, az akarat
ilyenkor jó barátod,
melléd áll, s ha őszinte vagy,
segít visszatalálnod,
jó ügynek nem kell sem ügyész,
sem bíró – megy magától,
megemberelheted magad
s egyszer csak újra játszol,
játszol hittel és igazán,
mint aki újra gyermek,
pörög a labda, érzi tán,
kivívta a figyelmet,
odaadás két térfelen,
szenvedély szülte játék
irányítja a kezeket
s a labda szállva száll szép
röppályáján ide-oda,
netán az űrön által,
s az Isten (rutinos csoda),
visszaüti – fonákkal…

*

Zsengék, a zsengék

A zsengék, léggömbnyi zsengék. Az önámítás kiscserkészei.

Gimnáziumi zűrös évek, futószalag-szerelmek. Bukdácsolás az ömlengés csorba lépcsőfokain (ábránd-túlcsordulás, vértolulás a féltekékben, arcpír-málnaöntet, álomból lövellő gejzíres magömlés) és a többi rejtély. A serdülés ámító kacérkodása. Tetszelgés a lányok mérleghintáján: engem válasszon mind, mert én röptetem legmagasabbra szoknyájuk és szívük titkait. Engem tipornak mégis a legmélyebb guggoló ülésbe a mérleghinta másik oldalán. Fent és lent egyidejűsége:

a zsengék dagályos lamentációja.

A legértelmesebb fiúk hamar leégetik magukról a szirmos versszemölcsöt, lesz belőlük mérnök, geológus, szívtipró színész, hullamosó, nota bene: szelíd apa, csupa (becsült és becstelen) hétköznapi ember. Lesz belőlük végre Valaki. A társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerének masszába mártott egyede. Osztálynaplóba vésett érdemjegy egykoron, fejvadászok mappájába mentett drótpostacím manapság.

Veled mi lesz, későn nyíló babarózsa?

Bóklászol bizonytalan bozótban, fehér bottal tapogatod a pokol ki-be járatát, fújnád beles dudádat, de nem szól. Barátokat kerítesz magad köré, jobb dudásokat, tanácstalanok ők is, örökösen keresnek valamit, hangzást, ritmust, világra szóló mondanivalót, egyszóval önmagukat. Próbálgatjátok a rajban röpülést. Fészketek a kocsmazaj. A világ nem hagyja megváltani magát, nyersen visszaszól: „Vár otthon anyád, nem tud aludni, aggódik érted, te meg itt metrikázol a cinkos csillagok alatt?”

Dereng a hajnal, áthallik Orpheusz lantpengetése,
mellé íródik észrevétlenül első igazi verssorod.

 

*Első közlés