Ványai Fehér József. A Jézuskára várva

Idősebb Márton lesöpörte pufajkájáról a havat, bakancsát kétszer is odaverte a lábtisztítóhoz. Vastag ujjai karácsonyi lapot tartottak, amelyen megtervezett ünnepélyességgel két szál gyertya lobogott.

-Nem jön a fiad! Valami koncertre utazik Lengyelországba, Varsóba! Fontosabb az!

Mártonné hitetlenül bámult az urára. Hiszen az lehetetlen! Eddig mindegyik Karácsonyt, Szilvesztert, Húsvétot itthon töltötte Marci fiuk, pedig már nyolcadik éve tanul idegen városban, Mezőváradon. Előbb a gimnáziumban, aztán az egyetemen. Mi történhetett ezzel a gyerekkel? Olyan kötelességtudó, szülőszerető volt mindig…

-Ez a kölök! Koncertezni Varsóban, arra van esze! Minket meg egyen meg itt a penész!

Binges Mártonné idegesen berontott a konyhába. Mérgében oly szívesen kidobálta volna az asztalon sorjázó kalácsokat, mákosat, diósat, a hókifliket, lepényeket, pogácsákat! Gondolatban, szívében a megcsalatott bosszúvágyával öklözte a gerezdekre szeletelt sülttököt, kisfia kedvencét, öntötte ki a tálból a tojásnyi diószemeket.

Már nem vártak sokat a sorstól, Marciba vetették minden bizodalmukat. Ha végez, megnősül, hazaköltözik, unokáik lesznek, akiket majd tologathatnak a babakocsiban végig a főúton. Nehezen indult az életük, az öreg cselédkedett gyerekként és kamaszként, megutálta a vagyonos embereket, eleinte hitt a szocializmusban, Kádárt apánknak hívta és tetszett neki, hogy a krumplileves legyen krumplileves. Belépett a téeszbe, kockaházat épített fürdőszobával és lehúzható vécével, amit főleg ahhoz képest érzett előrelépésnek, hogy annak idején hatan aludtak a sutban. Nem értettek a politikához, Antalltól ugyanazt várták, mint Kádártól. Ha rendszerváltás után nem mennek mindketten nyugdíjba, szűkösebben élnek, mint a hatvanas években, de így szerencsésen megúszták. Nem érezték magukat a kapitalizmus nyomorultjainak.

Az asszony belépett a pártba, többször tanácstagnak választották – rendszerváltáshoz közeledve mégis megtalálta a szekrény mélyén a Bibliát és a szentképeket. Emlékezett a régi telekre, amikor arra várt, hogy mikor jön el a Jézuska a majorságba, s vonja be kívül-belül a tanyájukat a láthatatlan szeretet.

+++

A fiúval suhant az intercity, át a behavazott tájon. A mozdony teste magabiztosan hatolt az ismeretlen éjszakába, a kialvó-felvillanó fények, a lebegő, testetlen száguldás már a jazz és a hiphop izgató lüktetését idézte. A sok okos, csillogó homlok a vagonban, mind az ő tankörtársai, akiknek hosszú rábeszélésére hagyta magát elcsábítani erre az útra. Szemben vele Ildikó, ez a rejtelmes bölcsész, aki sohasem néz rá, és ez gyanús, sőt idegesítő…

Marcit lelkiismeretfurdalás kínozta az elmulasztott látogatás miatt, sajogtatta szívét az emlékes hangulat, a lustító szobameleg, a tárgyak és bútorok alkalomhoz illó jósága. Szinte fájt, hogy erre a két napra nem tespedhet vissza gyermekkora illúziójába, mint dédnagyanyja foteljébe, amikor még a szeretet és a gyűlölet egyértelműnek tűnt fel, a kert és a ház reggelente meghódítható, külön kis világnak…

Magnóból nyomult a zene, nem zavartak senkit, csupán ők utaztak a vasúti kocsiban, a kalauz mélyen aludt.

-Ez egy igazi Carpenter – préselte ki a száján a szavakat Ildikó, s tagadhatatlan izgalom ült ki az arcára.

Marci nem vallotta be, fogalma sincs, ki az a Carpenter, otthon magyar nótákat hallgattak a Kossuthon és a tánczenei koktélt, zavarában inkább úgy tett, mintha a tájat bámulná. Szúrták szemét a végtelen fehérségen fel-felvillanó, pirostetős házak, a téli napkorong ritka tűzzel sárgállott a látóhatár hidegkékjén…

Rágyújtottak, a füst azonnal körbefonta, egymáshoz préselte őket, hiába tartották messze testüktől a kézzel sodort cigarettákat.

Megint távolodott barátaitól, újra bűntudatot érzett elodázott hazautazása miatt, gyötrelmet mostani könnyelműségéért, a zsongító dohányillatért, hangos jókedvükért… De nem akart hangulatrontó lenni. Máshol járt, de vitte a vonat.

Erre a karácsonyi utazásra még évek múlva is emlékezett, bár az idő az emléket messze sodorta, mint a kárpáti szél a fagyos havon az ősz itt ragadt faleveleit. Ildikó sohasem lett az övé, csupán egyetlen titkos csókot váltottak bevodkázva a krakkói vár kockakövein állva. A lány már az egyetem utolsó évében a legvagányabb tanársegéd, Klatsmányi szeretője lett, amiről mindenki tudott, hiába igyekeztek elterelni a társaság figyelmét. Diploma után Marci hazaköltözött, tanári állást vállalt a szomszédos Ködmönösön, megnősült, óvónő feleségétől két gyermeke született, fiú és lány. Élete nehezebb időszakában alkohollal próbálta gyógyítani kezdődő depresszióját, de aztán megtért, magáévá tette a jézusi tant és már csak a családjának élt.

+++

Otthon az ünnep karcsú gyertyái lobogtak vádlón. Az öregek ültek a tévé előtt, mint két csínytevő, megfegyelmezett kölyök. Mártonné elviselhetetlennek találta a család csonkaságát. Kicsit meghalt számára ezen a Szentestén a fia. A ruhásszekrény mélyéről barna dobozt vett elő, amelyben a régi fényképeket tartogatta. Szokása volt ez, ha becsapták, megbántották, megházasodott vagy meghalt, szült valaki az övéi közül, múltidéző összegzést készített a fotói közt.

-Itt még milyen szófogadó volt ez a csavargó! – bökött egy gyerekkori képre, amelyen Marci biciklin ülve, egyik lábát a falhoz támasztva bámult az objektív felé.

Elérzékenyült.

Idősb Márton zavartan köhécselt.

-Ugyan, anyukám! Nem gyerek már…

Egymásra csöppet sem haragudtak. Törtek a kalácsból, pohár vörös bort ittak hozzá, lefeküdtek.

A szoba lassan elcsöndesedett, s ők kéz a kézben aludtak el, talán még álmodtak is. Már nem hallhatták a függönylebbentő szellőcskénél is halkabb, puhább szárnysuhogást, amely éteri üzenetet közvetített valahonnan nagyon messziről.