Veres Roland: Kerékpár

A szúnyogok zizegnek a fejem körül. A véremet szívják. Már húsz perce próbálok elindulni a biciklivel. Apám a kerti székben ül sörrel a kezében. Ahogy a söre, úgy a türelme is kezd fogyni. Biciklizni tanulok.
Azt mondja: – Gyerünk már. Ez olyan egyszerű, mint a… biciklizés.
Apámnak rengeteg platóni bölcsessége van.
Újra és újra felülök a biciklire, de indulásnál mindig eldőlök.
Az újabb doboz sör füle egyszerre pattan a lánccal, ahogy végre tekerni kezdek. Telkünk hosszú földútján száguldok. Jobbra-balra rángatom a kormányt. Félek.
Apám azt mondja: – Így tovább, kisfiam.
Én azt mondom: – Csak le akarok szállni.
Apám azt mondja: – Fékezz.
Próbálok kontrázni, de nem sikerül megállítani a biciklit. A kapunak csattanok. Tökeim a kormánynak csattannak.
Magamtól nem tudtam leszállni, de megnyugtató hogy az élet magától leszállít téged azokról a dolgokról, amik nem okoznak örömet. Még ha úgy is ér téged általában, mint egy tökönrúgás. Mégis jobb a saját hibád miatt nyalogatni a sebeidet, mint mások hülyesége miatt meghalni a kereszten, mint Jézus tette. Az az igazi szívás.
Ugyan nem nyalogatom a tökömön a sebeket, de rájövök, nekem soha nem mentek az egyszerű dolgok. Talán mert bonyolult lélek vagyok.
Odabicegek apámhoz. Rázza a fejét.
Ha biciklizni nem is, de egy dolgot megtanulok apámtól. Sokszor a legjobb egy sörrel a kezedben ücsörögni, mint bármi mást csinálni.

Rákattintok a törlés gombra. A fénykép örökre eltűnik. Elszemélytelenedett digitális világunkban így megy ez. Nincsenek kézzel fogható képeink, csak fájlok egy gépen. Nincs lehetőségünk egy üveg bor társaságában félrészegen, valami szar romantikus szakítás számon sírva szétvagdosni vagy elégetni a közös képeket.
Talán jobb is így.
Talán nem hagyunk elég időt a gyásznak.
Talán mindegy is.
Két kattintás két irathalom között. Eltűnik a közös nyaralás. Marad a tél a szívemben. De az már nem közös. Csak az enyém.
– Már ideje volt – mondja Zsolti. Észre sem vettem, hogy mögöttem áll. Nyakkendőjén hieroglifák. Nagyon elegáns. Csak aki közelről nézi, az látja, valójában baszó emberkéket ábrázol. – Tedd túl magad rajta. A múlt az csak a múlt.
Zsoltinak számtalan sartre-i bölcsessége van.
– Este megyünk a buliba. Kiverjük a fejedből a csajt. Meg remélem valaki a farkadat is.
– Nem igazán van kedvem hozzá – mondom.
– Ez nem kérés volt, kiskomám. Én csak neked akarok jót. – Ha így lenne, leszállna rólam. De erre esély sincs. Jobban járok, ha belemegyek.
Az esőcseppek zizegnek a fejem körül. Az irodaház üvegén az arcomat nézem. Mintha sírnék. Pedig csak az eső csorog a szívem felé.
Bárcsak abban a korban élnék, mikor még lehetett bent cigizni az irodádban. De az az idő már régen elmúlt. Akkoriban én még biciklizni tanultam a telkünkön.
Dezső mellém áll. Rágyújt. A személyügyi osztály vezetője.
– András, rád férne egy baszás – mondja. Röhög. Andornak hívnak. Dezső mindenkit máshogy nevez, mint ami a valódi neve. Megnyugtató ez a személyügy fejesétől.
Végül is mindegy. A neveknek úgy sincs nagyobb jelentősége. Nincs kihatással az életünkre. Nem fejez ki semmi mélyen velünk kapcsolatosat. Többet számít, ha valakit szívemnek hívsz. Szépségnek hívod. Faszfejnek hívod. Hívod egy vodkára.
Elnyomom a cigimet. Szemben az egyik óriásplakáton egy szerelmes pár vigyorogva teker egy tandembiciklin a Tesco-ba. A képen csak három dolog van, amivel nem tudok azonosulni. És ezt a képet bezzeg nem tudom két kattintással eltüntetni.

Sörrel a kezemben ülök az egyik fotelben. Magas szinten űzöm, amit apám tanított nekem a biciklizés helyett. Mindenfelé emberhalmok. Tömegsírban érzem magam. Dumálnak és nevetgélnek. Nem hallom miről beszélgetnek. Szövegeiket elnyomják a háttérben harsogó semmitmondó számok szövegei.
– Vegyülj már – mondja Zsolti. Kezét a vállamra teszi. Egy igazi seggfej, de valóban törődik velem. Kezembe nyom egy újabb sört. – Ismerkedj. Csajozz.
– Nekem ez nem megy – mondom.
– Ne viccelj már. Dorottyát is felszedted. Ez is olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni.
– De én nem tudok biciklizni – mondom.
A bárpultnál lányok vihognak. Előttük több tucat már meztelen martinis pohár. Nevetnek, de én kéklő monokliknak látom a meztelen vállukra nehezedő neonfényeket.
– Csak le akarok szállni – mondja az egyikük. Próbál lemászni a bárszékről. Nem megy neki. Mintha magamat látnám kölyökkoromban a kerékpárral küszködve. Végül a szék kicsúszik alóla. A földre zuhan. Olykor az élet magától leszállít olyan dolgokról is, amik örömet okoznak.
Felpattanok és odamegyek, hogy felsegítsem. Én soha nem leszek az apám, aki sörrel a kezében, seggével a széken végig nézi az egészet.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Köszönöm – mondja. Körülötte mindenki röhög. Tekintetünk összeakad. A dj a „Tainted love”-ra vált.
Kikísérem a mosdóba. Míg rá várok, a férfivécé ajtaján az aranyszínű figurát nézem, ami aranyesőt küld egy edénybe. Kinyílik az ajtaja. Úgy tűnik koedukált. Egy csávó és egy csaj jönnek ki rajta. Ruhájukat igazgatják.
A lány végez. Visszakísérem a táncterembe. Leül mellém. Akárcsak a szeme, én is zavarban vagyok. Beszélgetni kezdünk. Hangja elnyomja a semmitmondó háttérzenét. Azt veszem észre, jól érzem magam. Azon kapom magam, miközben a Star Warsról beszélgetünk, hogy új reményt ad nekem. Mosolya az én arcomra is kiül. Megérinti a kezemet, ami melegséggel tölt el. A beszélgetés közben érintetlenül hagyott söröm közben megmelegedett. Van, hogy jobb mást csinálni, mint sörrel a kezedben ücsörögni.
– Most el kell mennem egy kicsit. De nem sokára visszajövök – mondja. Rám mosolyog. – Legfeljebb fél óra.
Egy darabig a meleg sörömet iszogatom, majd szintén angolosan a vécére távozom. A folyóson a falra festett képen egy csinos csaj egy biciklit szerel, ami ledobta a láncait. Mosolyogva nyitok be a vécére.
Vizelés közben hallom, kefélnek az egyik fülkében. Elrakom a farkam. Kezet mosok. Egy láb kirúgja az ajtót. A tükörből látom, hogy a lány Zsoltin lovagol. Zsolti lábán lecsúszott boxere. Kefélő karikatúrák rajta. Akárcsak a nyakkendőjén. A seggfej teljesen összhangban van önmagával. Ahogy a zene elhallgat egy pillanatra, szívem is kihagy egy ütemet. Már megint a „Tainted love”. Heréim visszahúzódnak.
A seggfej azt mondja: – Ne hagyd abba.
A lány azt mondja: – Csak le akarok szállni. Cseréljünk.
Mosolyom már a megviselt tükör egyik repedése. Az arcomat nézem az üvegén. Mintha sírnék.
– Csak le akarok szállni – mondja a bal herém. A jobb herém egyetért vele.
Visszatámolygok a táncterembe. Visszazuhanok a fotelbe. Piákat rendelek. Iszogatok.
Sokszor a legjobb egy sörrel a kezedben ücsörögni, mint bármi mást csinálni.
És olykor még jobb vodkát inni.

*Első közlés