Windisch József: Visszhang

Furcsa helyen lakott Kelemen, az már egyszer biztos. A faluvégi kicsiny ház udvarát mintha csak kihasították volna a mögötte magasodó hegyből, kerítés helyett magas sziklafal meredezett körbe a veteményes, a gyümölcsös és az ólak mentén. Egykor kőfejtő lehetett itt, de nem akadt olyan öreg a faluban, aki erről biztosat tudott volna mondani a magányos ifjúnak, amikor ki tudja honnan, idevetette a szél. Ő meg nemigen kérdezősködött, csak beköltözött és belesimulva a mindennapok sodrásába, kissé különc munkáiba temetkezett. Csöndes természetű volt, de nem emberkerülő, és mivel elterjedt róla, hogy mindent meg tud javítani, hamarosan bizalmukba fogadták a falusiak.

Kelemen az ezermester – így emlegették – igazából feltaláló volt. Még nem tudta pontosan, mit fog feltalálni, de kora gyerekkora óta biztos volt benne, hogy egy napon megvilágosodik majd, és akkor megalkotja azt a valamit, amiért évszázadok múltán is hálás lesz az emberiség. Ám egyelőre nem látszott közeledni az a bizonyos pillanat, így csak tett-vett a fészerben, összeépítve, szétszedve ezt-azt.

Egy derűs tavaszi napon épp a tetőn igazgatta az éjszaka átvonult vihar nyomán szétzilálódott zsindelyeket, amikor hirtelen megállt a kezében a kalapács. Mintha valami szokatlant hallott volna. Fülelt, de semmi. Képzelődik talán? Újabb kalapácsütés, és a különös érzés megint megállította a kezét. A visszhang! A kert végében magasodó sziklafal oly hűen visszhangozta eddig az ajtócsapódásokat, a kutyaugatást, a betérők minden hangosabb szavát, hogy Kelemennek már föl sem tűnt: a visszhang amolyan szerethető csecsebecseként az udvarhoz, az otthonához tartozott, mint ahogy az is, hogy a környékbeli gyerekek egymást biztatva időnként be-berikkantottak a kerítésen, próbára téve ezzel bátorságuk mellett a természet e titokzatos jelenségét is. Most azonban valami nem volt rendjén. A kalapácsütés éles csattanása tompa puffanásként visszhangzott a csupasz kő felől. Próbaként füttyentett egyet, és lám, a füttyszó is valahogy eltorzult, mire visszatért. Na nem nagyon, de ha valaki odafigyelt, belehallhatott egy leheletnyi érces mellékzöngét. Nem sokat kellett nézelődnie: a sziklán hatalmas repedés futott végig, az éjjel ugyancsak hevesen csapkodó villámok hagyhattak így örök emléket az utókor számára. Ez hát a visszhang megváltozásának oka!

Ahogy múltak a hetek, a sziklarepedésből kipergett törmelék hetyke kőkupacot képezett az orom lábánál, másutt a mostoha körülményekre fittyet hányó növények telepedtek meg az újdonsült sziklapárkányokon. Kelemen pedig ámulva figyelte, ahogy a visszhang egyre szokatlanabbul feleselget. „Hahó!” – kiáltotta, „hahó-hó” jött a válasz. Ettől kezdve az ezermester tudatosan hozzálátott a sziklafal átalakításához. Vésett, faragott, hasított, betömött, csiszolt és kipótolt. És közben időről időre hangosakat kurjantott. Először csak amolyan értelmetlenségeket, mint „hej!” („huj!”, felelte a hegy), „kakukk!” (amire „kikkek!” volt a válasz), de ahogy a rikkantás és a visszhang közötti különbség nőtt, mindinkább értelmes mondatokra váltott. A falubeliek eddig is gyanakodva figyelték, ezután azonban elterjedt a vélekedés, hogy Kelemen megbolondult, és mindinkább kerülni kezdték portáját.

Kelemen minderről nem vett tudomást, miként az évek múlásáról sem. A sziklafal rögeszméjévé vált, minden idejét a megmunkálására fordította, eközben már alig néhányan merészkedtek a közelébe. Akik mégis szánalomból vagy kíváncsiságból betértek hozzá, azok viszont hátborzongató tapasztalatokról számoltak be utóbb: Kelemen szabályosan beszélget a heggyel! Hangosan kérdez, a visszhang pedig valami torz, ismeretlen nyelven válaszol.

Amint ennek is híre ment, végleg elapadtak a látogatók Kelemennél. Lassanként az utcája is elnéptelenedett, de a hosszú szakállú, cserzett bőrű, inas-csontos vénember tiszta szemében változatlanul tűz égett, és lankadatlanul dolgozott tovább. Mígnem egy nyári alkonyon, miközben a távolból az aratásból hazatérők vidám nevetése hallatszott, és az egész napra megrekkent levegő megmozdulván végigsimította Kelemen fáradt homlokát, így kiáltott a hegy felé: „Ki vagyok én?”

A válasz elégedettséggel töltötte el, és aznap olyan édes volt az álma, mint talán még sosem. Célba ért.

Másnap kiöltözött. Ódivatú inget húzott, leporolta kalapját és elindult a templom előtti piactérre. Ott megállt és várt. Összesúgtak mögötte, szólongatták, de a szeme se rebbent, ám ahogy hallgatott, abból tudni lehetett, hogy mondanivalója van. Hamarosan kisebb csődület téblábolt már körülötte, amikor végre nagy levegőt vett és tiszta hangon ennyit mondott: „Akinek kérdése van és nem fél az igazságtól, mától bejöhet az udvaromba és megtudhatja a választ.” Fürkészve körültekintett, és eddig komoly arcán mosoly suhant át. Az emberek zavartan félrenéztek vagy lesütötték a szemüket, ő pedig határozott léptekkel keresztülhaladt a tömegen. Aznap látták utoljára.

Amint az várható volt, vagy az igazságra nem volt kíváncsi senki, vagy egyszerűen a bogaras öreg sületlenségének tartották a dolgot, de a közjáték egészen feledésbe is merült, mígnem egyszer a kocsmában elkeseredésében sokadik italát fogyasztó fiú zavaros szavaiból kibontakozó története föl nem piszkálta a bátrabbak kalandkereső vágyát. Annyi bizonyos, hogy a fiút épp az imént hagyta el jegyese, miután sétájuk során a sziklafalhoz tévedtek. A lány feltette a kérdést, amit a lányok meghitt pillanatokban általában szoktak: „Szeretsz?” – „Szeretlek” – suttogta a fiú. „Ha igazán szeretsz, mondd hangosan, kiáltsd, hogy a hegyek, az erdő, a falu és az egész világ tudja!” – kérte a lány. „Szeretlek!” harsogta most már teli torokból a fiú. „Nem szeretlek!” jött a visszhang tisztán, érthetően, a fiú hangján. Másodszor és harmadszor is így történt, s mire a hirtelen hűvösnek érzett estén hazaértek, már mintha nem is ismerték volna egymást.

A bátrak elhatározták hát, hogy maguk is meggyőződnek az igazságról. Öt kissé kapatos, de vidám férfi kerekedett fel még aznap este, és bizony késő éjjel öt csüggedt, borús gondolatokba temetkező férfi tért vissza kijózanodva, szótlanul. Ezen az éjjelen öt házban pirkadatig lámpa égett, s a következő napokon lopva szállingózni kezdtek a környékbeliek a sziklafalhoz. Eleinte főleg az asszonyok, aztán már mindenki, még a távolabbi falvakból is. Kelemen portáján talán sosem volt ekkora vendégjárás, pedig a legtöbben látván a többi zavarodott tekintetet, inkább csöndben elsomfordáltak. Az elvétve elhangzó kiáltásokra azonban könyörtelenül válaszolt a visszhang, mégpedig mindannyiszor a színtiszta igazat. Sok könny hullott akkoriban a környékbeli falvakban. Férjek kérlelték feleségeiket, gyermekek a szüleiket, hogy ne menjenek az elátkozott hegyhez. Aztán aki tehette, ilyen-olyan indokkal inkább felköltözött a messzi városba, s lassacskán a maradók is belátták, okosabb a sziklaormot elkerülni.

Ez már régen történt, Kelemen nem lett híres, udvarának emléke a múlt homályába vész. De egyesek – köztük én is – ha időnként azt is kívánják, bárcsak lenne egy ilyen sziklájuk a ház végében, azért a mai napig lehalkítják szavukat, ha ismeretlen hegyoromhoz veti őket sorsuk.

*Első közlés