Windisch József: Az ötödik

A népszerű zongoraművészt évtizedek óta mindenki ismerte. Pályafutása során még az is találkozott a nevével, aki a komolyzenétől világéletében igyekezett óvatos távolságot tartani. Ezért az sem volt meglepő, hogy a váratlanul meghirdetett búcsúkoncertjére különösebb reklám nélkül is minden jegy elfogyott. Az esemény plakátján és a meghívón sem szerepelt a program, csak a rejtélyes cím: “Öt darab az élet”.
Miután tapssal kísérve az idős művész bevonult, elfoglalta helyét a zongora mögött és a közönség elcsendesedett, a tőle megszokott módon saját magát konferálta fel. Rekedtes hangján, melyet a hangszer mellé állított mikrofon nélkül talán az első sorban sem hallottak volna már, mondott néhány illendő – és valljuk meg elég elcsépelt – szót arról, hogy milyen hálás a mestereinek, milyen hálás a közönségnek és milyen hálás a szüleinek. Utóbbival így kilencven felé szinte a történelmet szólította be, melyet a közönség tapssal üdvözölt is. Majd tömör egyszerűséggel bejelentette, hogy élete legmeghatározóbb öt zongoraművét fogja előadni. Értelmet nyert hát a koncert címe is.
Az első mű halkan indult, lágy, melankolikus dallamokkal. A hallgatóság pillanatok alatt átszellemült, és az öreg zongoraművész arcának rezdüléseiről is leolvasható volt, hogy már nem földi dimenziókban jár. A második darab terjedelmesebb volt, rafinált akkordokkal, váratlan dinamika-váltásokkal. A harmadik már-már ördögien akrobatikus volt, mégis szinte természetesen magától értetődőnek hatott. A negyedik darab előtt hosszabb szünetet tartott, láthatóan élvezve a feszültséget, majd belevágott. A művet még a legtájékozottabb koncertlátogatók sem ismerték. Saját szerzemény talán? A jelenlévő zenekritikusok magukban már fogalmazták is a méltatást. Ezt is lelkes taps követte, melynek lecsengését a művész ezúttal is szerényen lehajtott fejjel kivárta, majd a billentyűkre csukta a zongora fedelét, felállt és a beállt csöndben lassan kibotorkált a színpadról. A tömeg várakozó némasága még percekig tartott, s a legtöbben hazafelé menet, sőt napok múltán is megmagyarázhatatlanul érezték, őrizték a csendet. A művész örökre visszavonult.
*Első közlés
©Koncz Csaba – Tiszai ladikok 2011