Fellinger Károly versei

ELBOCSÁTÓ

A felejtés szabadságát örököltem
apámtól, minden nap erre alszom el,
s magamra ébredek,
a sebzett vadra, aki rám vár,
hogy elküldjön egy melegebb éghajlatra,
s fölzabálja étvágyam.
Az örök remény egy pillanatig tart csak,
amíg, mint gyermeket, magasba emel apám,
hogy végül is elérjem a csillagot,
s ha kell, ott maradjak.
Aztán kiszabadítom magama
szorításából, tiszta lelkiismerettel repülök
a legfényesebb csillaghoz,
s mikor már megszeretem, mikor már
elképzelem az ottani életem, a csillaggal együtt,
nehéz szívvel,
visszahullok apám karjaiba.
Aki persze súlyosnak talál
és lerak
a földre.

*

ZSÁKMÁNY

Apám szemében csomókban
hull ki a villanykörte fénye,
a tüsszentésétől született csillagon
már tudják, hogyan jött létre
a világegyetem, ki is
ő valójában, hiánya úgy köröz
fölöttem, mint az állatkertben
nevelt dögkeselyű, meggyűrűzve,
nyomkövetővel ellátva,
apám amíg élt, nem bánt meg
semmit, most ott, két méterrel
a föld alatt mi lett, vadonatúj
reményekkel teli postaláda.
* 

*

ARANYESŐ

Apám meghalt, az idő elment utána,
csuklóján óra volt, de nem járt pontosan,
félelmemnek így sárgája és fehérje van,
mint a tojásnak, ha leüti omlettnek anyám.
Ha apám szobájába lépek, tárva hagyom az ajtót,
sose felejtem úgy, ebben biztos vagyok,
a békesség rétegesen öltözködik, nem ismer
mást, csak a zimankós telet,
hósapkája alatt a szíve ver rendületlenül.
Apám hallgat,
válaszai megvámolnák kérdéseim.

1 hozzászólás

Comments are closed.