Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró*

A kemping

     A veszélyes szerpentinnek egyetlen előnye biztosan volt: viszonylag gyorsan leértek a völgybe. Még éppen csak esteledett, amikor véget értek a kanyargós utak.
Megkönnyebbültek.
Luca elővette a térképet, és megkereste rajta a legközelebbi kempinget. Csupán néhány kilométert kellett megtenniük odáig, ám az út mégis elég sokáig tartott, mert a kemping az országhatár túloldalán volt.
Eddig ugyan mindkét átkelőn gyorsan túljutottak, de most olyan hosszú kocsisor állt előttük, hogy több mint egy órát kellett várakozniuk.
Nem tehettek mást, kiszálltak, hogy megmozgassák a tagjaikat.
A többi sofőr is várt. A távolabbiak ásítoztak, nyújtózkodtak, a közelben állók viszont kivétel nélkül odajöttek a SÜN-höz. A délelőtti határátkelőnél még mindenki németül beszélt, most inkább franciául kérdezgették őket az emberek. Aztán nevetgéltek, bólogattak, végül mindannyian megdicsérték a járművet.
Lassan fogyott előttük a kocsisor, ám amikor végre átkelhettek a határon, Dominik teljes erőből rátaposott a gázpedálra.
Minden eddiginél gyorsabban haladtak.
A sofőrök, akik az előbb körbeállták a SÜN-t, most dudáltak és elismerően integettek, hogy milyen jól megy ez a fura járgány.
Sűrű este lett, már régen égtek a tengeralattjáró lámpái, amikor befordultak a kempinghez. Dominik leállította a motort. Nem tehetett mást, sorompó zárta el az utat.
A sorompó mellett portásfülke állt.
Kiszálltak.
A fülkében piros karszalagos férfi ült, egy kistévét bámult, a füléhez pedig telefonkagylót szorított.
– Jó estét! – köszöntek, és eléggé meglepődtek, hogy a portás a saját nyelvükön válaszolt.
– Most nem érek rá – mondta. – Kvízkérdésre kell azonnal felelnem!
– Tíz kérdésre azonnal? – csodálkozott Beton tata.
– Kvíz-kér-dés-re – szótagolta a portás, és fogta a fejét.
– Ja, az más! – felelte Beton tata. – És mi volna az a kvízkérdés?
– Miből készül a palacsinta?
– Betonból! – vágta rá Beton tata. – Akkor most már felnyitja a sorompót?
– Betonbóóól? – hüledezett a portás.
– Vagy nem? – vakarta meg a fejét Beton tata.
– Liszt, tej, tojás, só – hadarta Turbó mama. – És kevés olaj vagy zsír, esetleg cukor. De én keverek bele buborékos vizet is, úgy lazább lesz a tészta – tette hozzá.
– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott a portás, aztán bediktálta a telefonba a helyes választ, és végre felnyitotta a sorompót.
Behajtottak a kempingbe, és sátrat vertek.
Mire végeztek, nagyon elfáradtak, mégsem feküdtek le azonnal.
A palacsinta emlegetésére ugyanis Luca és Dominik annyira megéhezett, hogy megkérték Turbó mamát, süssön nekik néhányat.
– Jó, mindjárt készítek párat – felelte Turbó mama, és segített kivenni a SÜN-ből a tábori tűzhelyet, mert Beton tata egyedül nehezen boldogult.
Aztán gyorsan sütött vagy száz palacsintát.
Nagyon bevacsoráztak, még Cicuskámnak is jutott annyi, hogy újra hordósra ehette a hasát.
Aznap éjjel mindnyájan biztonságban aludtak.

 

A második szerpentin

Reggel kipihenten indultak útnak. Luca vezetett, elég jól haladtak, de így is csak ebéd utánra érték el a második hegy lábát.
Bár volt még üzemanyag a tartályban, úgy gondolták, az utolsó emelkedő előtt teletankolják a SÜN-t.
Csak előbb pénzt kellett váltaniuk, mert előző nap ebédkor elfogyott a külföldi pénzük.
Szerencsére a hegy lábánál találtak pénzváltót és benzinkutat. Aztán nekiindultak a szerpentinnek.
Ez az emelkedő nem tűnt annyira meredeknek, mint az előző. A SÜN könnyen felkapaszkodott rá, ám az út így is naplementéig tartott.
Luca csak a hegytetőn állította meg a tengeralattjárót. Kiszálltak, hogy pihenjenek és felfedezzék a tájat. Dominik tett néhány lépést, bement a fák mögé, és ahogy lefelé nézett, csodálatos látvány tárult a szeme elé.
– Itt a tenger! – kiáltotta.
A többiek odaszaladtak.
– Tényleg! – bámult Turbó mama és Beton tata is lefelé.
– Gyönyörű! – ámuldozott Luca.
A széles tengeröböl benyúlt egészen a hegy alá, és a homokos part szinte a lábuk előtt hevert. Igaz, jó mélyen.
– Nagyon szép – bólogatott Turbó mama és Beton tata is.
A víz tényleg olyan kék volt, akár a képeslapokon. Apró vitorlások szelték rajta a habokat, a távolból olyannak tűntek, mintha csak makettek volnának. A parton sétáló emberek feje pedig felülről olyan aprónak látszott, akár a gombostűké.
Még néhány kilométer, gondolták, és ők is ott lehetnek.
Lefelé azonban olyasmi történt, amire nem számítottak. Egy ideig még látták, ahogy fékezéskor száll a betonpor, ám Lucának annyiszor kellett lelassítania a SÜN-t, hogy végül a kerekek nagyon elkoptak. Nemsokára már hiába taposta a pedált, a tengeralattjáró egyre csak gyorsult.
– Vigyázz! Lassíts! – kiabálta most Dominik egy-egy kanyarban.
– Nem tudok! – kiabálta vissza Luca. – Nem fog a fék!
– Csak óvatosan, gyerekek! – szólalt meg Turbó mama a hátsó ülésről, és az ölébe vette Cicuskámat.
– A szuper beton persze segítene! – csóválta a fejét Beton tata, mert tudta, hiába hoztak magukkal jó sokat, ha egyszer nem bírnak megállni, hogy betont keverjenek.
Legyél nagyobb, mint egy medve, te, ki össze vagy most menve! – kiáltozta hát jobb híján Luca a varázsigét, miközben igyekezett a SÜN-t az úton tartani.
Arra gondolt, hátha ez majd segít, felnagyítja a kerekeket, legalább annyira, hogy a fékig elérjenek.
Ám a varázslat most sem sikerült.
     Még jó, hogy néhány másodperc múlva feltűnt előttük a homokos partig vezető nyílegyenes út.

 

A megérkezés

A SÜN az egyenes úton egyre gyorsabban száguldott a víz felé.
Ám amint véget ért az aszfaltcsík, és a tengeralattjáró a partra futott, a mély homokban a négy nehéz betonkerék azonnal megfeneklett, és a SÜN megállt.
Luca és Dominik egymásra nézett, aztán elmosolyodtak.
– Végül is! Végül is! Végül is! – kiáltozta Beton tata hátulról.
Alig várta, hogy a többiek kiszálljanak, máris húzta le a papucsát, és olyan fürgén szaladt a tengerig, mintha megfiatalodott volna. Nézze meg az ember, milyen jó a tenger! – rikoltozta, miközben ruhástul belegázolt a vízbe.
A többiek nevetve követték.
Bár a tenger kellemesen langyos volt, mire a partra értek, úgy besötétedett, hogy már senki sem fürdött benne.
Kivéve persze Lucát, Dominikot, Turbó mamát és Beton tatát.
Luca nagy boldogságában még arról is megfeledkezett, hogy nem tud úszni.
Addig nem is volt baj, míg a part közelében lubickolt, ám amikor egy kisebb hullám beljebb sodorta, már hiába kalimpált, a lába nem érte el a talajt.
– Most gyorsan vizet kell innom, mert süllyedek! – kiáltotta hát, aztán elmerült.
Még jó, hogy Dominik végig mellette úszott. Azonnal kiemelte a víz alól, a hátára fektette, a partra húzta, aztán fölé hajolt.
– Tényleg sikerült! – köhögte Luca. – Bár a vége elég izgalmas lett – mosolygott Dominikra.
– Tudtam, hogy amit a fejedbe veszel, azt meg is valósítod – mosolygott végre Dominik is.
Akkor persze még egyikük sem sejtette, hogy a valódi izgalmak még csak ezután következnek.

* Részlet A piros tengeralattjáró című meseregényből, amely előreláthatóan az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg.

*Első közlés

Illusztrációk: Orosz Annabella

 

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük