Ahmed Amran: A menta

Nála szebbet még nem láttam. Így tűnt nekem, ahogyan
finoman lépkedett és hajlongott a jazz dallamaira.
Ott volt vékony és ott volt telt, ahová a nők álmodják a
vékonyságot és a teltséget. Lábai úgy mozogtak a kétszínű
csempés táncparketten, mint finom ujjhegyek egy
földre terített hatalmas zongora billentyűin.
Márványoszlopok csillantak ki olykor hosszú, sötét
szoknyája alól, mikor a tánc ritmusa sebes forgásra késztette.
Finom, keskeny nyak hordott bájos arcot. Az arcát
az ajkak rózsássága és a szemekben keveredő zöld és
kék uralta.
A táncparkett szélén ültem, bensőmben a sivatagok
szomjúságával és kietlenségével. Úgy oda voltam szegezve
a székhez, mint egy őslény, mely az összes végtagját
elveszítette.
Többször is átfutott a fejemen, hogy felállok és táncolni
kérem. Igyekeztem legyőzni belső gátjaimat, a
csontig ható félénkséget, de hiába: vastag láncok tartottak
vissza. Ő táncolt, mosolygott, örömtelien lépkedett
és forgott; mint egy színes lepke, díszítette a teret. Helyemen
ülve próbáltam én is mosolyogni és a zenére rezegni.
A köztünk lévő távolság ellenére szerettem volna
atmoszférájának sugarába kerülni, ritmusába beleolvadni,
de nem sikerült. Akkor elgondolkodtam: miért van
az, hogy azonnal súlyos teher és különös félelem fog el,
amint finom érzések találnak rám?
Megállt a zenekar, és rövid szünetre vonult. A fénylő
bolygó a szomszéd asztalhoz szállt le. Éreztem, hogy
a bennem lévő dobogó most is dobhártyának használja
bordáimat. Mindenkinek megvan a maga zenekara.
– Kisasszony, megkínálhatom egy pohár pezsgővel
az angyali tánc után?
– Óh, köszönöm, a barátnőm nemsokára hozza a frissítőmet.
– Nem történik a világon semmi, ha ezzel a pohárral
kezdi.
Elfogadta. Miközben átvette tőlem, ujjai majdnem
megérintették a kezem. Rózsás ajkával finoman kortyolt
a pohárból, és az asztalra tette. Közelebb hozta a székét,
és rám nézett. Majdnem elszédített szemének kék és
zöld keveréke.
– Az akcentusából gondolom, hogy nem idevalósi,
ugye?
Óvatosan kérdezte, nehogy megbántson.
– Igen, kisasszonyom, messzi földről jöttem, nagyon
messziről.
Szándékosan húztam el a mondat végét, mintha mesélnék.
– De hát hol van az a messzi föld?
Gyermekien csodálkozó szemekkel várta a választ.
Akkor hittem a mese határtalanságában, és magamban
köszönetet mondtam nagyanyámnak, aki mindig így
húzta el a mondatok végét, hogy minél kíváncsibbá
tegyen bennünket a folytatásra. Elmondtam kisasszonyomnak,
melyik messzi földről jöttem, és milyen sivatagokban
nevelkedtem. Elmeséltem, hogyan játszottunk
a hold fényében, és hogyan szaladgáltunk a délibáb után,
amíg azt el nem fogtuk.
Beszélgetésünk a folyóhoz vitt el bennünket. Fölfelé
sétáltunk az állandóan utazó partján. Hol beszélgettünk,
hol üde fuvallatoknak adtuk át arcunkat. Meghívtam
kollégiumi szobámba egy fekete teára. Kissé vonakodott,
de valami kíváncsiság már fészkelődött benne sátorelméletem,
a sivatag délibábja és a homokdűnéken
ragyogó holdfény iránt.
A szoba egyik székén ült, miközben én hol állva, hol
sétálva meséltem neki, mintha végtelen aulában járkálnék,
vagy mintha egy földre terített zongora billentyűin
lépkednék. Úgy tűnt nekem, mintha most ő lenne egy
székhez szegezve, mintha örök láncaim átkerültek volna
hozzá. Akkor vált világossá, hogy nemcsak a mese
határtalansága az, ami az emberiség közös öröksége, hanem
a belső láncok is.
A teába áztatott menta íze felkeltette érdeklődését.
Mondtam neki, hogy ez különleges menta, rövid életű,
a minket ritkán látogató esők után hajt ki a sivatagban.
Keresztbe tett lábakkal ült az asztalnál, a gőzölgő ital
fölé hajolva, hogy minél több illatot és párát gyűjtsön a
teából és ritka fűszeréből.
Onnan, ahol álltam, szemügyre vehettem a támaszkodó
márványoszlopot, mely a szoba visszafogott világításában
újabb színárnyalatot kapott. Hang nélkül szólalt
meg bennem egy mélyről jövő sóhaj. A délibáb és
a holdfény néhány lépésre volt tőlem. Megszólalt belső
zenekarom. A bennem dobogó megint elkezdte ütni bordáimat,
és a torkomba szökött. Olyan volt, mintha végtelen
zöld rétek terülnének el előttem, legalább akkorák,
mint a sivatagok, és finom fájdalmat éreztem a mellkasomban,
mintha néhány virághajtás próbálna áttörni szívem
száraz talaján.
– Kisasszonyom, megengedi, hogy elvégezzek egy
szertartást?
– Mifélét?
Lebilincselő, bájos zavart láttam zöldeskék szemein
és egy mosolykezdeményt rózsaszínű ajka szélén.
Elmondtam neki, hogy őseim szantálkereskedők voltak,
tevekaravánokkal utazták be a régi világot, és ránk
hagytak a mirhából és a régi szantálból egy keveset. Arra
kértem, hadd füstöljek el belőle az ő tiszteletére és a találkozás
örömére.
– Óh, de én ezt ki sem érdemeltem!
– Az igazság az, hogy szantálomat még nem osztottam
meg nővel.
Szégyenlős lepellel burkoltam szemeimet, és mondatom
közvetlenségétől, köntöstelenségétől menekülve
hozzáláttam a parázs előkészítéséhez.
A szantál illata gyorsan terjedt a levegőben. Átjárta
a szoba halovány fényét. A füstölőt elvittem a szoba
minden sarkába. Lassan forogtam kisasszonyom körül,
az időszámláló kerékkel ellenkező irányban. Hagytam,
hogy a füst átszelje haja fürtjeit. Végül a földre tettem
a füstölőt, és arra kértem, hogy felette állva eressze le
köré hosszú, sötét színű szoknyáját, hogy a szantál a
márványoszlopait és azok találkozási helyeit átjárja és
megáldja. Ott álltam mellette. Eggyé váltam a füst mozgásával
és útirányával. Felém fordult. Arca elsuhant a
szemem mellett, szája forróságát a fülem környékén
éreztem.
– Én a szívemet még nem osztottam meg férfival.
Lassan és halkan súgta. A mondat minden egyes
hangja külön-külön simogatta a fülemet.
A bennem élő sivatagok majdnem elpusztultak a
szomjúságtól, esedeztek egy kis hajnali harmat után.
A monszun fújni kezdett, először gyengéden, utána erősen,
és még erősebben. Simogató, szégyellős kis esőcseppek
hullottak, következtek a nagyobbak, utána a
legnagyobbak. A sivatag lassan az ég felé kúszott, ömlő
fürtjeibe csimpaszkodott. A kék ég lágyan hajolt le a sivataghoz.
A köztük lévő éter fölhevült, és beburkolózott
kristálytiszta párával. A sivatag és az ég találkozásánál
a horizont lassan-lassan elhalványodott, a helyében szivárvány
rajzolódott ki, és körülvett mindent.

*Ahmed Amran: A LÉLEK GŐZE – Fekete Sas Kiadó, 2019
A szerző és a kiadó engedélyével.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük