Asperján György: Áruló tükrök

 

Minél régebben nézek a tükörbe,
annál kevésbé ismerem,ki onnan
rám visszanéz már valahonnan,
ahova tart eltündökölve.

Szemében rémület, tévedt igézet,
mögötte fogynak, rebbennek a tárgyak
s mind olyan, mint valami vázlat,
ezüstbe merített szirének.

Az idő áttetsző , felejt a csöndben,
a mélyén visz valaki egy keresztet,
talán az,aki engem kerestet.
A kép, mintha vizsgálna röntgen:

a kórt s nem kiben az lapul, mutatja,
árnyékfolt, mely lámpafényben beszédes
lappangó titkok és veszélyes,
mert taszít sehova utakra.

Minden túlhaladt rajtam.A csekélyke
élet maradéka semmi-ajándék:
kevés az érték, sok a szándék,
s a bizonygatás, hogy megérte.

Áruló tükör lett szeme a társnak,
ha kerülöm a falra felszereltet-
látok abban örök szerelmet
s visszfényét duplázott magánynak.

1 hozzászólás

  1. “Az idő áttetsző , felejt a csöndben,
    a mélyén visz valaki egy keresztet,” Lélekérintő…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük