Bánki Éva: Forradalom

A szavaknak nemcsak súlya van. Hanem szaga, éle, sugárzása, textúrája, csengése. Talán nem is a szavak vagy a hangok, hanem az emberi szándékok ilyen változatosak. Már a dühösen elmormolt mássalhangzókból is kiérezzük a megvetést, a félelmet, a gyűlöletet.
Bernadettnek nem sok módja volt bárkit megvetni, fenyegetni vagy dicsérni. Egy régimódi minisztérium telefonközpontosaként dolgozott, és nyolc órán át hajtogatta, „igen, máris kapcsolom”, és ha valakit nem tudott elérni, akkor őszintén sajnálkozott. Kerülte az olyan pöffeszkedő kifejezéseket, mint „nem áll módomban”, „ebben a pillanatban nem lehetséges” – az emberek gyűlölik, ha hivatalosabb vagy náluk.
De nyolc óra az nyolc óra. A nyolc óra naponta százhatvan telefonáló. „Egy kis türelmet, máris kapcsolom”. „Nem segíthetek, sajnálom.” „Azt javaslom, később telefonáljon.”
Bernadett elmúlt negyven. Egy rövid házasság után visszaköltözött a szüleihez. Anyukája skizofrén volt, kezelőorvosa szerint „középsúlyos”, apukája higgadt, merev ember, de ha ivott, akkor kiszámíthatatlan és dühöngő. Hetente többször is „kitört”, pocskondiázta az időjárást, a kormányt, a saját szülőanyját, a szomszédokat, az építészt, aki „eltervezte” az épületet, ahol harmincöt éve éltek. Bernadett pontosan tudta, hogy milyen szavakkal kell megnyugtatni egy nőt, aki rádiuszsugárral akarja elpusztítani a teljes emberiséget, vagy egy saját kalickájában őrjöngő részeget. Mikor hazaköltözött Angliából, biztosra vette, hogy nélküle a szülei szétválnának, anyja egy elmegyógyintézet kórtermében építené a halálsugarat, apja pedig beváltaná a fenyegetését, és felgyújtaná a panelházat.
A betegápolás nem is volt Bernadett ellenére. Inkább együttérezni akart másokkal, nem a saját életét megosztani velük. Hajdan azt is kényelmetlennek érezte, hogy szívszerelmével egyetlen szobán, sőt ágyon kell osztozkodni. De miért? Miért? Ő maga is sokat törte a fejét ezen. A beszélgetésnél nagyobb meghittséget nehezen tudott elviselni.
Bernadett volt a közösségi oldalak legnagyobb sztárja, szellemes posztjai miatt lassan akkora követőtábora lett, mint egy tévés celebnek. De a hang! Az eleven emberi hang, amitől Bernadett már akkor bizsergést érzett, ha csak elképzelte.  Minden ember uralkodhat a vonásain, a stílusán, de a hanglejtés, a szünetek, a tempó, a sóhajtások, a megreccsenő magánhangzók mindent elárulnak róluk.

Épp a telefonközpontban ült, kapcsolt, tartotta a vonalat, türelmet kért, irányította a hívásokat, mikor a saját édesapja lihegett bele a telefonba. – Te vagy az, Bettikém? – kérdezte az apja hitetlenkedve. Bernadett elővette a legmegnyugtatóbb hangját, és biztosította, hogy igen. – Csak nem történt valami? – Dehogynem, Bettikém, anyád átrohant az úton, elütötték. Gyere, Bettikém, intézkedjél!
Bernadett először azt hitte, hogy az apja rémeket lát, vagy esetleg tényleg felrobbantott valamit. Aztán felhívta a rendőrséget, aztán elrohant a kórházba, ahol próbálták újjáéleszteni az anyját. És aztán nem volt több aztán. Csak hallgatta az apja szitkozódásait: az orvosok megölték az ő édes, kicsi feleségét, de majd lesz nemulass, ha egyszer visszajön ide egy kézigránáttal… A keserves keservét is megkeserülik.
Bernadett sírva hazavonszolta az apját, aki élete hátra lévő két hónapjában nem is józanodott ki.
De mért is nem?, töprengett Bernadett. Ennyire félreismerte volna a szüleit? Az apját, aki csak rajta keresztül beszélt a „döggel”, az anyját, aki közös életük minden napján halálsugarakat küldött a férjére? Ki érti ezt?
A küldetését mindenesetre bevégezte. Kifizette az urnasírokat, az elmaradt számlákat, és most egy leromlott kétszobás panellakás és töménytelen sok üres gyógyszeres doboz egyedüli tulajdonosa lett. A lakás összezsugorodott a szülei nélkül, a penészfoltok növekedni kezdtek, mintha el akarnák nyelni a halálsugaraktól gyötört falakat. Bernadett úgy döntött, visszatér Angliába.
Alacsony, elhasznált nő volt, egy perccel sem látszott negyvennél kevesebbnek, de szív alakú arcát, mókásan göndörödő fürtjeit szerették a férfiak. A volt férje még mindig szerelmi üzenetekkel bombázta: te vagy a legeslegelragadóbb, ha én újra, akkor soha többé mással, értesz-e…. Bernadett úgy tett, mintha nem értené.
A hagyatéki tárgyalásra és a kiutazásra várva maradtak a minisztériumi ismerősök és a sok vadidegen, akik x főosztályt vagy y főosztályvezetőt vagy z államtitkárhelyettest keresték. Bernadett őszintén sajnálta a lúzereket, akik nem tudták a fő- és még főbb illetékesek mobilszámait kideríteni, és most kénytelenek az ő udvariasságával vigasztalódni. Akiknek a hangja csalódottan, majd egyre erőtlenebbül kavargott a Mennyei Minisztérium (ő nevezte el így) hét emeletének folyosóin. Egy kecskeméti öregúr már azért kereste hetente a gazdálkodási osztályt, hogy a drága jó Bettikével csevegjen egyet. Bernadett már a telefonálók szófűzésükből, a lélegzetükből, a szavak közti szünetekből tudta, hogy betegek jókedvűek vagy csalódottak.
Kit érdekel egy arc, ha már a hang is elárul mindent rólunk?
Ahogy egy templom kikondul az őszi, nyirkos ködből.
– Ne ajánljak inkább egy szép Emily Dickinson-verset?
– Megkérdezhetem, mi a meteorokról a véleménye?
– Ha lenne egy nyolcadik, titkos napja a hétnek, azt hogyan neveznénk el?
Mivel már a repülőjegyét is lefoglalta, nyugodtan játszhatott az emberekkel. De mindig tisztességesen játszott, nem bizalmaskodott, nem élt vissza senkinek a titkaival.
Ám az egyik fő-főnök, az egyik főosztályvezető mégis magához rendelte. Hogy magában micsoda költő veszett el, Bettike!
Bernadett szerényen mosolygott, és elmesélte, néha nagyon furcsa dolgokat hall a telefonban: vízcsobogást, ajtónyikorgást, kutyaugatást.
Eddig személyesen sohasem találkoztak. És Bernadett érezte, hogy a másik mennyire csalódott: a főosztályvezető egy lebernyeges költőnőt várt, vagy legalább egy vicces tetovált lányt, akinek alattvalói gyűrűjében megbocsáthat, de most, egy középkorú egérkétől megrémült.
Egyszerűen Bernadett nem ért ennyit.
– Nem akar inkább pszichológushoz fordulni? – kérdezte atyáskodva.
Bernadett bólintott, és visszatért a porta mellé, a kuckójába.
– Mit gondol, mért nem nőnek ki a harmincas éveink végén új fogaink?
– Azon már gondolkodott, hogy éjjel, a sötétben hogy találjuk meg az orrunkat?
Utána Bernadett lelkiismeretesen kapcsolt, várakozott, türelmet kért. Hamarosan jelentkezett egy vadidegen nő, aki felajánlott egy telefonos operátor-állást egy alkoholistákat segítő egyesülethez, aztán egy békéscsabai hódoló, de a legizgalmasabb egy délutáni tévéműsorba szóló meghívás volt.
Ámde a tévések is egy hiper-különleges, fekete harisnyás, fekete szemüveges hippire számítottak, úgyhogy mikor meglátták Bernadett, legszívesebben hazaküldték volna.
– Ez az ártalmatlan külső egy vagány lázadót, egy valódi botrányhőst takar – kezdte a műsort a riporter már-már bocsánatkérően.
Bernadett elkerülte a neki állított csapdákat, nem fitogtatta, hogy járt egyetemre, ámde nem is alázkodott meg, csak ráhangolódott a riporterre.
Hogyan lehet valakit a dühből, a haragból, a gyászból kitéríteni? Hogyan hat a meglepetés, a kibiccentés, a kommunikációra? Miért hatásosabb egy egy vadidegennel beszélgetni, mint a pszichológusunkkal? Pár perc múlva Bernadett meglepődve látta, hogy ő az, aki vezeti a beszélgetést, és szinte a csontjaiban érzi a tévénézők meghökkenését.
Otthon már a Mennyei Minisztérium üzenete várta: a továbbiakban nem tartanak igényt arra, hogy Bernadett kitöltse a teljes felmondási idejét.
És a kiutazásig tartó pár napban összeroppant Bernadett körül a világ. Egy vadidegen házassági ajánlatokkal bombázta, cégek, pártok, kampánystratégák hívták, telefonált a hajdani osztályfőnöke, hogy mérhetetlenül büszke rá, állást ajánlottak egy bulvárlapnál, ahol „összetartó, lelkes csapat vár rá. Hívta a főosztályvezető is, aki a kellemetlen botrányok dacára szeretett volna Bernadettnek egy búcsúbulit szervezni. Vagyis ő maga nem szeretne, csak a kollégái, de ha már egyszer… ha már így alakult…
Bernadett mérhetetlenül élvezte a másik zavarát. – Nem kell tőlem félni – mondta. – Operátor maradok.
A főosztályvezető borzasztóan sajnálta, hogy észre sem vette korábban, hogy Bettike mennyire hasonlít Giulietta Massinára, de a tévében ez a hasonlóság egyszerűen kísérteties volt… Bernadett érezte, hogy a főosztályvezető még mindig fél, nemcsak tőle, hanem az összes embertől, aki vitte valamire, ezért valami olyasmit mondott, hogy jól a szívünkkel látunk.
Mert a Kis herceg-idézeteknél semmi sem hat jobban a szorongó lelkekre.

Nem is ért rá Bernadett partikra járni, mert a szülei otthonától kellett búcsút vennie. Elkeseredve látta, hogy halott apjának és anyjának egyetlen épkézláb, használható tárgya nincs a lakásban. A csészéik csorbák, a lepedőik foltosak, a szőnyegeik mocskosak. És mintha a két temetés sem tudta volna megállítani az agóniájukat. Apa halála után a hűtőszekrény megadta magát, a spájzban összerogyott az egyik stelázsi a kacatok súlya alatt. Mintha féltek volna ezek, a két össze nem illő ember által megbetegített tárgyak, hogy egy vadidegenhez kerülnek. Hisz mit tehet egy vadonatúj hűtőszekrény vagy egy éjjelilámpa, ha bekerülnek egy skizofrén nő otthonába? Nem tudnak elszaladni, csak szép lassan összebetegedni a gazdáikkal. De mindenkinek jár egy kis törődés, egy kis figyelem. Bernadett lefényképezte a vállalati üdülőkből hozott emléktárgyakat, az összetört-behorpadt-tönkrement mindenféléket, és egy albumban elrejtette az interneten.
Az örökkévalóság már az internet dolga.
Míg ő a telefonjával a neten képeket rendezkedett, észre sem vette, hogy a világ mennyire felfordult körülötte. Vagy inkább felhasadozott abban a pillanatban, ahogy a lomtalanítók elvitték a lakásból a szemetet. Hívta a tévériporter, hogy még egy beszélgetést kicsikarjon tőle, felbukkant egy távoli rokon egy zombikról szóló regény kéziratával, ismeretlenek küldözgették kedvenc versesköteteiket, hívogatták meditációs kurzusokra, karizmatikus istentiszteletekre.
Hiába, Magyarországon már nem maradt több hely.

Az indulás napján a reggeli égbolt úgy hunyorgott, mintha végre hajlandó lenne megadni magát.
Már a taxiban ült, mikor közönyösen – mintha csak álmodna róla egy januári éjjel – elkezdett szállingózni a hó.
– Nem akar hallani egy verset? – kérdezte tőle a taxisofőr.

©Kiss Andrea

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük