Cirill Kabin Csaba: sátánkereszt

szűrt fény
lecsendesülő családi zsongás
felnyalábolt ágyneműmet
ledobom a nappaliban
és rutinosan fészket rakok
éjszakára
a jegenye-kanapén

álmomban
szelídíthető vagyok
szívesen fürdök sekély tavacskákban
és szeretem a társaságot

felriadok – hajnali fél három
lucskos az ágyam
mert megint azt az éjszakát éltem újra
amikor
kiszámíthatatlan és szánalmat ébresztő voltam
akár egy sarokba szorított
szűkölő pára:
ha simogatást kap
szétmarcangolhat kézfejet
ám simulékonyan dorombolhat is

évtizedek lettek semmivé előre
és hátra
egy piszkosfehér falú helyiségben
észleltem újra
a gondolataimat
mielőtt mindhárom férfi nekem esett

letepertek az ágyra
karjaim a hátamra csavarva
arcomat a dohos matrac formázta
kíméletlenül szaggatták ruháim
gombok repültek
cipzár szakadt
s a nyakkendő a műanyagpadlón
édelgett egy porcicával

szelídíthető vagyok
szívesen fürdök sekély tavacskákban
és szeretem a társaságot

kiabáltam – a jogaimat kértem számon
és haza akartam menni
egy szál alsónadrágban
élesen hasított fülembe a prosztó hang
hogy nem vagyok együttműködő
aztán egy másik terembe tuszkoltak
ahol az egyik üres vaságyra fektettek
és annak felső részéhez

csomózták karjaimat
jóféle vékony műanyag zsineggel

húrként feszülő testem
minden rándulása csuklóimat tépdeste

a teremtmény alkotójához fohászkodott
nem vagyok én méltó
csak lábbal fölfelé tegyetek keresztre

szelídíthető vagyok
szívesen fürdök sekély tavacskákban
és szeretem a társaságot

soha olyan kiszolgáltatott és megalázott nem voltam
ötünk közül egyedül kikötözve
s míg ezen tűnődtem
a szomszéd helyiség átszűrődő hangfoszlányaiból ítélve
a három emberszabású
kiöntötte tömött válltáskám tartalmát egy faasztalra
a fémpénzek koppanása és gurulása
a kulcscsomók csörrenése
az újságok lágy csusszanása
a könyvem tompa puffanása
mint a hangok versenye egy börtönkoncerten
nem voltak még ennyire fontosak számomra tárgyak

„ne beszélj már annyit” – szólt a szomszéd ágyról egy jóarcú ifjonc
„mindenkinek jobb lesz”
aztán hallottam
a kápók sokallják a bankkártyáimat
„snapszerozni jók lesznek”

szelídíthető vagyok
szívesen fürdök sekély tavacskákban
és szeretem a társaságot

mielőtt épp bevizeltem volna
kiengedtek a rozsdás-vízköves budira
ütemesen csöpögött a vízcsap
s mikor csendben visszabotorkáltam az ágyhoz
nem kötöztek ki újra
a kegy szinte meghatott
a távolból tücsök ciripelése szűrődött a helyiségbe
s fejemre húztam a hipószagú lepedőt

húsz perc és három óra múlva üvöltötték a nevemet
felöltözhettem és távozhattam
az összeszórt holmik kupacát összegyűjtve
teljesen kiszáradtan vizet kértem
azt mondta a smasszer-kinézetű:
ott a saját ásványvizes palackod
alig hiányzik még belőle
meghúztam és nagyokat kortyintva kiittam
tüzesen marta torkomat a hajnali szomjoltó

egy valaha csilingelő gyerekhang
fakón és szomorkásan visszhangzik az éterben:
képzeld
miután hazahoztuk
apa mindent elmesélt
és álmában összepisilte magát

szelídíthető voltam
szívesen fürödtem sekély tavacskákban
és szerettem a társaságot

reggeli napfény
egyre erősödő családi zsibongás
felnyalábolt ágyneműmet
ledobom a hálószobában
és rutinosan összehajtogatom
a hitvesi ágyon

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Számomra megrázó vers. A jelen életünk, családi és tágabb értelmezésben, majdhogynem, tipikus mindennapi ,,embertragédia”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük