…hogy’ tanítsam
Karöltve fényem már a holddal,
élesebb fények tűje, bánt,
csak rajzolom magam a tollal,
egy rím olykor a mélybe ránt,
csikorgó foggal tán megértem,
a vers lebegtet mint a víz,
soha sem kell a partra lépnem,
enyhül számban a füstös íz,
ha életem már csontra szívtam,
nem izzik fel már velem sem,
a hold fényének hogy’ tanítsam?
hogy sötét éjben keressen.
*
…kilestem
a felhők széléről majd’ leestem
kapaszkodót csak benned kerestem
horzsolt sebeknek láz-pírja éget
magamra zárom tőled a véget
ha kívül rekedsz a teliholddal
ajtómnak feszülök törött csonttal
körömmel vájok minden szilánkot
nem vérzek ha fáj nem is kiáltok
lelkemen kapart résen kilestem
nem látom magamat már veled sem
*
„Lehettem volna”…..
Nem emberöltő, de kialszanak,
vagy ránk hullnak égve a csillagok,
minek hagyni e rövid időre,
fénytől kifosztani ami vagyok,
csak hagyni kell kihunyni egészen,
nem kell felidézni egyre-másra,
a “lehettem volna” szűk mezőjét,
ahol más a jövő krónikása,
retúr jegy a visszaútra nincsen,
odáig szól, hol fényükbe halnak
a semmire ítélt, vak csillagok:
az ember többet mit is akarhat?