Fellinger Károly versei

2020. június 4.

Virágot viszek a sírunkra,
tizenkét szál sárga gerberát,
ez volt az apám kedvenc virága,
ezt vetetett velem évente
az anyám születésnapjára;
a visszajáró pénzt persze
mindig visszakérte.

Trianonról jut eszembe,
a sírkőre előre felvésettem
az anyám nevét s az enyémet,
itt a temetőben ez a rend,
ez a szokás.
Nem változik semmi,
csak az új sírfeliratok nyelve,
ebben a száz éve még
színtiszta magyar faluban.

Trianonról jut eszembe,
az öcsém nem szereti
az élő virágot,
azt mondja, a virág képmutatás,
még sose vitt egy szálat sem
a közös sírunkra.
De annyira igaz lehet az érvelése,
mint az, hogy nem szeret költekezni.

Trianonról
az a fekete cica jut eszembe,
aki, ha átszaladna előttem az utcán,
gondolkodás nélkül
visszafordulnék;
de most, hogy hozzánk szegődött
éhesen, pár napja a szomszédban
világra hozva kölykeit,
nem tudok mást tenni,
mint megetetni őt, óvni, gondoskodni róla,
és csak várni, várni,
hogy újra felbukkanjon.

*

Hallgatás

Nagyapám szerelemgyerek volt,
anyja valahol Bécs mellett szolgált,
az uraság fia felkoppintotta,
aztán elküldték Isten hírével.
Nagyapám végigharcolta
az első világháborút,
majd olasz hadifogságba esett.
Idős korában taliánul beszélt az unokáihoz,
akik ilyenkor úgy néztek rá,
mint valami mesebeli öreg királyra.
Amikor szabadult, már nem élt az anyja,
elvitte a spanyolnátha, a faluban meg
azt magyarázták neki, hogy ez már nem
Magyarország, hanem Csehszlovákia,
tessék észrevenni a színtiszta magyar
faluban a színtiszta igazságot.
Nagyapám a keresztségben édesanyja
lánykori vezetéknevét kapta, egy német
vezetéknevet, amit meg nem változtatott,
amíg a hazáját Magyarországnak tudta,
de most, hogy már Csehszlovákiában él,
eldöntötte, hogy Fekete lesz a vezetékneve.
Ez egy világos magyar név, magyar embernek való.
Egy büszke útkaparónak.

*

Temetetlenül

Anyai dédnagyapámról semmi
hír nem jött az első világháború után,
halottnak se nyilvánították,
azt sem derült ki, melyik
hadifogolytábor lakója lehet.
Amikor több évvel a háború után
néhányan visszatértek falujukba,
ő viszont nem, eltűntnek nyilvánították.
Dédnagyanyám és a hozzá hasonló asszonyok
persze továbbra is vártak férjeikre,
abban reménykedve, egyszer
biztosan visszatérnek,
ha előbb nem, legkésőbb akkor,
amikor újra Magyarország
lesz a falujukból.

*

Bárdolatlanul

Gyerekként akkor hittem el,
hogy Nagymagyarország
tényleg létezett,
amikor az Amerikai Egyesült Államok
külügyminiszterének gépe
ezerkilencszázhetvennyolc
január ötödikén, a Szent Koronával
leszállt Budapesten.
Akkor értettem meg nagyapám
önfeledt visszaemlékezéseit,
aki a Trianoni békediktátum aláírásakor
pont annyi éves volt,
mint én a Szent Korona visszatérésekor.

Mindig irigyeltem a szlovákokat,
hogy gond nélkül
megértik a szláv népek nyelveit.
Aztán, ötödikes koromban
a televízióban láttam és érteni véltem
egy házaspárt, akik finnül válaszoltak
a riporter kérdéseire.
Nagyon boldog voltam.
Úgy éreztem, ők a testvéreim.
Amikor a műsor végén kiderült,
hogy valamit nagyon félreérthettem,
mert a házaspár nem finn volt,
hanem csángómagyar, elszomorodtam.
Azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt.

Vélemény, hozzászólás?