Ferenczfi-Faragó Eszter: Nagymama

— Milyen a háború, nagymama? – kérdeztem ötéves koromban, míg sétáltunk föl a Mecsek oldalában lévő játszótérre.
— Hát ilyen! – kiáltotta az öcsém, és felkapott egy botot, vállához szorította, mint egy fegyvert, megcélzott minket, és kiabálni kezdett: — Puff, puff! Meghaltatok!
— Nem hinném – felelte nagymama higgadtan, és egy ügyes mozdulattal hopp!, kikapta kezéből a fegyverré avanzsált botot, és messzire hajította a bokrok közé.
— Undok vagy! – kiáltotta bőgve a testvérem, és csak azért nem rohant a bot után, mert nagymama vasmarokkal szorította a kezét.
─ Figyeljetek, mesélek nektek a háborúról… — kezdte nagymama a gyerek—szelídítő—bűvölő hangján. Erre öcsém azonnal abbahagyta a sírást, és engedelmesen kifújta az orrát az elébe tartott zsebkendőbe.
— A háború – kezdte nagymama —, nagyon gonosz dolog. Nem csak arról szól, hogy puffogtatnak. De főleg arról szól, hogy folyton várunk haza valakit, és soha nem tudjuk, hogy az él-e még, megjön-e valaha, s csak reménykedünk, reménykedünk, sokszor hasztalan. És arról szól a háború, hogy füstté válnak az álmaink, a szeretteinkkel együtt. És arról szól a háború, hogy hiába kérünk egy kiló kenyeret, mert a bolt helyén, amely tegnap még ott állt a szomszéd utcában, mára már nincs, csak egy—két falmaradvány. És néha még utcák is tűnnek el… Hát ez a háború kicsikéim. És az is háború gyermekeim, hogy nincs a boltban – ha még egyáltalán nem bombázták szét a boltot is – sem papír zsebkendő, sem szalvéta, de még WC—papír sem, és ez borzalmas, olykor még az éhezésnél is borzalmasabb, mert annyira, de annyira megalázó. És az is a háború, amikor a kisöcsédet, aki harsány hangon tud hahotázni jókedvében, és torkaszakadtából ordítani egy botért, ha elveszik tőle – egészen egyszerűen nekivágják a falnak és a szemed láttára lövik le … akárcsak az édesapádat, aki bicebóca, mert kisfiú korában megsérült a lába, és sánta lett … — nagymama hangja elfúlt a megindultságtól, szeme tele lett könnyel, és magához szorított minket. – Hát ez a háború kicsikéim. Én nem akarok a házamban és az életemben soha, soha fegyvert látni, és fegyvert, háborút játszani.
— Megmutatod az öcséd fényképét, nagymama? –kérdeztem tőle, de én nem sírtam, mert egy szót sem hittem el az egészből. Hogyan is sírtam volna, mikor sehogyan sem hittem el, hogy felnőtt emberek kisfiúkat öljenek meg, és sántákat, betegeket. Én tudom, mi az igazság! Az oviban Irma néni rögtön büntetésbe küldi, aki bántja a kisebbeket. És a múltkor Palkót nagyon leteremtette, amikor a szemüvegem miatt csúfolt, pedig nem szeret az Irma néni engem, meg én sem őt, de mégis… A Balázst meg még jobban megbüntette, és még az apukájának is megmondta, amikor a Balázs direkt leverte a szemüvegemet, mert a csoportunkban egyedül én vagyok szemüveges, ezért engem borzasztó sokan csúfolnak, és az Andris, aki titkon szerelmes belém, mert egyénként nagyon ciki, hogy szemüveges szerelme van, berúgta a szekrény alá, de én nem haragudtam rá ezért, mert tudtam, hogy nekem akar jót, hogy én se legyek többé szemüveges. Hiába kiabált velünk az Irma néni is, meg a dadus néni is, nem mondtuk meg, hová lett, és olyan jó volt, hogy egész délután nem voltam szemüveges, és végre szép voltam az Andris szerint, meg a fülem se fájt, amit babakoromban megműtöttek és a szemüveg szára mindig nagyon vágott, csak az zavart egyedül, hogy sosem tudtam, ki, hol van, mert semmit sem láttam a szemüvegem nélkül.
Csak még akkor azt nem tudtam, hogy hogyan leszek hosszú hajú lány, mert az Andris a hosszú hajú lányokat szereti, hát sokat gondolkodtam rajta, míg eszembe jutott, hogy az anyukám azt mondta, hogy akinek sokszor vágják le a haját, annak sokkal gyorsabban fog nőni. Ezért mikor hazamentünk, rábeszéltem az öcsémet, hogy játsszunk fodrászosat és levágtam mind a hármunk haját; az övét is, a babámét is, meg a sajátomat is. Nem is jöttek volna rá a szüleim, ha a kályha mögött nem kezdett volna olyan nagyon büdösen égni és füstölni a levágott haj, amit odagyömöszöltem, hogy ne vegyék észre.
Én is kiábrándultam volna magamból az Andris helyében, ahogyan aztán kinéztem, mikor az apukám „helyre hozta” a frizurámat… Sokáig még a szomszéd néni is úgy szólított, hogy öcsi, mert nem akarta elhinni, hogy ez a csúnya gyerek tényleg én vagyok, a mérnökék kislánya.
A fotó fekete—fehér volt, amit nagymama mutatott, és helyenként törött is, meg gyűrött, és sárgás. Térdnadrágos kisfiút ábrázolt, aki az egyik lábát egy rongylabdán nyugtatta, szélesen mosolygott, jobbról és balról pedig egy-egy kislány állt mellette nagyfodros ruhában, masnis hajjal. Látszott, hogy az egyik kislány szőke lehet, a másik barna, de legalábbis sötétebb hajú. A nagylány, a szőkés hajú, igen komoly arccal állt, keze lazán maga mellett, míg a barnás hajú zavart mosollyal, fél kezével a kisfiú vállára támaszkodva, nem a lencsébe, hanem valahová a távolba bámulva állt, vagyis inkább mintha éppen megtántorodva vette volna le a fotográfus. A képen volt még egy hatalmas levelű növény is a gyerekek mögött, meg egy gyönyörű mosolyú hölgy, akinek az arcában fellelhető volt valamicske mind a három gyerek vonásaiból.
— A dédmamátok…— mondta elkönnyesülő szemmel nagymama. –, nagyon szép asszony volt, négy éve halt meg, téged, kislányom tartott is még a karjaiban… És itt az én öcsém, ez a kis csibész…, ez a komoly, szép arcú lányka pedig a nővérem.
Mindketten odanyomultunk a képhez, és megilletődötten bámultuk a kisfiút, a két lánykát, és a nénit, aki a dédmamánk volt. Ekkor hirtelen belém nyilallt valami; a felismerés, hogy igaz, nagymama minden szava igaz, és ezt a kisfiút, akit itt látok, valóban megölték a felnőttek, hiszen mi, gyerekek is már milyen gonoszak vagyunk egymással, és ha így születünk, ilyen gonosznak, akkor mennyi kell ahhoz, hogy felnőve még gonoszabbakká váljunk. És ott, akkor, ötévesen megfogalmazhatatlanul, mert szavaim erre még nem voltak, hiszen nagyon kicsi voltam, elsirattam az esendő jóságot, mert megértettem, hogy már réges-régen nincsen más, csak az eredendő bűn, amibe én is beleszülettem, amiben már én is megfogantam. Rázott a zokogás, és nagymama sehogyan sem értette, hogyan tudok így megsiratni egy soha nem látott gyereket – mindenesetre elkönyvelte, hogy ideggyenge a kislány, vigyázni kell vele, azontúl kimérte a szavakat, jókat és rosszakat, mert úgy látszik, elért engem is a családi áldás-átok: túl jó a fantáziám, teljes lényemmel átélek minden szót és cselekményt.
És valóban; évek múltán, amikor már rég nem élt, elég volt egy illat, egy szín, egy csak rá jellemző mozdulat, vagy hanglejtés, és újra előttem állt nagymama, csóválta a fejét, s ha rosszallta tetteim, hallottam lelki füleimmel amint mondja: — jaj, Istenem, de mesüge vagy, gyerekem…
Ha meg jó volt, amit tettem, vagy mondtam, vidám arccal, büszkén helyeselt, de csak finoman, hogy el ne bízza magát a „gyerek” a dicsérő szavaktól: — Ez igen, látod, ez igen, de legközelebb biztos még jobb lesz…. S láttam magamban, amint elfordul, hogy ne lássam, milyen büszke rám, hogy tündöklik az arca meghatott boldogságában, mert a szavainak tudott, de az arcának soha nem volt képes parancsolni az én nagymamám.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük