Fetykó Judit: Történetek a Sárga házról…

(készülő regény részlete)

Hetvenhét forró nyarán új filmet mutattak be a mozik, mely nagy port vert fel, egyenesen lázított a pszichiátria ellen. Az osztály dolgozóinak nagy része, de még a moziba egyébként is járó neurotikusok is látták a Forman-filmet, melynek utolsó kockáinál a szabadságot, a végtelen távlatot sugalló zene, és a történés különleges, felemelkedett hangulatba hozta a nézők jelentős részét. Valami olyat láttak, mit eddig soha, amire az emberek többsége kíváncsi, egy elmeosztály belső életét, s a láttatást készpénznek vették. Elhittek mindent, amit a történet írója a könyvében, és a film rendezője a vásznon akart elhitetni. A nézők, akik talán még soha nem találkoztak valódi elmebeteggel, az őrület lehetséges veszélyeivel, most, a film után úgy érezték, hogy a pszichiátriai betegeket nem kéne zárt osztályokon kezelni. Fel sem merült bennük a valóság megismerése.

A dolgozók egy része napokig beszélt a filmről, azok a betegek is meg akarták vitatni a látottakat az ápolókkal, akik szintén ott voltak az előadáson, de még a paranoidok is, akiknek napi kijárásuk volt az osztályról, így a délutáni mozitól sem voltak elzárva. Míg aztán egy napon Apáca Nusi feltett egy olyan kérést –, amire sem a munkatársak, sem az osztály betegei, akik ismét és ismét visszatértek a filmre, az abban történtekre, a filmbeli főnővérre, az ápolókra –, nem tudtak válaszolni.

– Mégis, hogy képzelitek? Mit lehet tenni azzal, aki a többi embert veszélyezteti?

Elhallgattak. Hosszas csend után az egyik fiatal ápoló megjegyezte:

– Kezelni kell – úgy mondta, míg közben megkavarva kávéjában a cukrot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Kezelni. Igen. Na? és, hogy gondolod a kezelést? Szakápoló vagy. Láttál már olyan elmebeteget, aki elhiszi, hogy neki kezelésre van szüksége? Szóval? Hogy? Hol? – erre nem kapott választ.

A kollégáknak hirtelen dolguk akadt, és a koradélutáni szokásos teázás és beszélgetés, meg cigizés hamar befejeződött az osztály ételosztójában. Tudták jól, aki megtébolyodott, az szép szóval, úgy általában szóval nem győzhető meg. Annak elmeosztályon a helye. S biztosan azok is úgy vélekednek, akik életük során találkoznak egy-egy zavart elméjű emberrel, hogy azonnal távolítsák el, azonnal vigyék a diliházba, egy percig se legyen a többiek között. Félnek tőlük. Akik látták a filmet, és magukévá tették annak sugallatát, egyelőre a nagy szabadságélmény hatása alatt vannak, míg nem találkoznak valódi hallucináló beteggel, vagy csupán agresszív, ordítozó emberrel, akitől megrémülnek. De mikor újságban olvasnak, a tévében látnak híradást olyan bűncselekményről, ahol szóba jött az elkövető tébolya, akkor aztán rögtön azt gondolják: miért nincs ez az elmeosztályon? Furcsa, hogy ez a film annyira erőteljesen befolyásoló, hogy ez eszükbe se jut…

Nusi arról egyelőre nem szól egy szót sem, hogy megvette a regényt, és bizony a filmbeli változat jócskán eltér a regénybeli történettől, legalábbis bizonyos részeiben. Főleg abban, hogy az ápoltak folyamatosan és magas hőfokon ellenségesek az őket ellátó személyzettel. Hosszú évtizedei alatt maga is tapasztalt ilyet, még a normál, testi betegségeket ellátó osztályokon is, és az elmén meg szinte folyamatosan. Zúdult a személyzetre a betegek ellenszenve, hol a neurotikusoké, akiknek sértővolt, ha főleg éjszaka rendszeresen ellenőrizték a szobákat; az oligofréneké, akik egyébként is indulatba jöttek csak úgy spontán, maguktól, ennek korlátozásakor még jobban, vagy épp némi cukor, csoki ellenében csatlakoztak az épp hangadókhoz, amiből csak az osztály lett zajosabb. Vagy a paranoidok, akiknek még a gyógyszerek hatása alatt sem volt valódi betegségbelátásuk, legfeljebb jobban tudtak disszimulálni. És így tovább, és így tovább.

Eszébe jutott másféle rosszindulat is, a Karimani nevű beteg, aki folyamatosan, eleinte megtévesztően úgy beszélt, mindenféle szótöredékes neulogizmákat mondott, mintha valami ismeretlen nyelven szólna. Karimani féllábszárig érő, hosszú, szőke haja copfba volt, melyet körültekert a fején. Mikor ismételten bekerült, valahogy elsikkadt a szokásos vizsgálatokból a haj megtekintése, talán mert a haj ápoltnak tűnt. Az egyik vasárnap reggeli gyógyszerosztáskor Karimani már fintorogva, a tiltakozás határán lenyelte a gyógyszerét, de még ott maradt a többi gyógyszerét váró közt, nem ment vissza a szobájába. A tarkójánál nyúlkált a hajában, összeszorított ujjai közt tartott valamit, majd odalépett a hatalmas gyógyszerosztó előtt álló, szintén hosszú hajú fiatal nővérhez, s annak haja felé nyúlt, de nem ért odáig a többiektől, így a nővérruha váll alatti ujjára ejtette a valamit. A valami megmozdult, a nővér szinte észre se vette, hogy ott van az apró ízeltlábú.

– Tetű! – visította Cuci, aki épp következett a gyógyszerbevételnél, s aki a háború alatt és után sokat kínlódott a tetvek különböző fajtáitól. – Nővééér! Tetűüüüüü!!! – hangja végigsivított az osztályon, mindenki kiözönlött a folyosókra, mert az a szó azonnali rémületet és fejvakarás-kényszert hozott, a neurotikusok rögtön elkezdték egymás haját vizsgálni, hiszen egy szobában voltak Karimanival. Cuci a rovart – , mely közben mintha tudta volna merre kell mennie, a ruhaujj könyök felé eső szélétől elindult felfelé a nővér karján –, elkapta és most ő szorította ujjai közé.

– Nézzük! – tartott oda egy papírzsebkendőt a másik nővér, hogy megszemlélhessék a valamit. – Hát… ez bizony az!

Karimani furcsán mosolygott, igyekezett volna eliszkolni, de felszólították, hogy jöjjön be a kezelőbe. Hajában rengeteg élős fejtetű, hajszálain serkék voltak.

– Hétvége van – mondta az orvos, mikor ceruzája végével belekotorva Karimani hajába, hogy maga is meggyőződött a tényállásról. – Igaz, délig még mindenki benn van. A főnévér? Főnővér!Adjon ki irtószert! – kezet mosott, bár nem ért a beteghez, majd automatikusan megvakarta a fejét.

– Petróleum van – mondta a főnővér. – Jelenleg nincs a patikában sem, hiába is írná fel statimra.

Az orvos latolgatta, hogy mit rendeljen el. Elküldjön egy segédápolót a kinti patikába? Ha várnak a jövő hét elejéig, az egész osztály eltetvesedhet. Ráadásul Karimani, a hajdani könyvelő, a főnök betege, a családja jól megtámogatta néhány napja ezt a felvételt is. A főnök épp szabadságon van. Gondolkodott rajta, hogy felhívja a főorvost, kérte is még innen a női osztály kezelőjéből a telefonközpontot, hogy kapcsolja a számot, de az csak csörgött, nem vették fel. telefonközelben. Karimani sem akart hazamenni, a fia a lelkére kötötte, hogy addig eszébe ne jusson, míg nem javul.

– Legyen hát! – mondta, kiment az osztályról, hogy beírja a beteg kórlapjába a tetves hajat, aztán felhívta a beteg hozzátartozóját, aki nem akarta hazavinni a mamát, főleg nem most, mikor a meglévő furcsa gondolatokon túl kívül is van valami a fején. Majd visszatért osztályra, nehogy sokáig hagyják rajta a petrót, mert még felégetik vele a fejbőrt. Fellapozta, az átadó naplót, hogy ki volt szolgálatban: „Főorvosi utasításra, a már megvizsgált beteg neurózis-szobába helyezendő” – írta az ápolónő, ami azt jelentette, hogy a főnök kikérdezte, testileg megvizsgálta, és valószínűleg nem tartotta fontosnak, hogy a haját is ellenőriztesse, neki magának meg eszébe se jutott, hisz nem orvosi feladat. Neurózis szobába. Paranoid beteget. Nem hibázott az ápolónő. Akit ezzel az utasítással küld be a főnök, azt csak be kell kísérni a szobába, megmutatni neki az ágyát. Főnöki beteg. Ismét megvakarta a fejét, sóhajtott egyet, hogy nem képes ezt az automatikus vakaródzási késztetést visszafogni. Neurotikusok közé, jutott ismét eszébe. Na, majd fognak neki örülni, és riadozni, hogy vajon ők is eltetvelődtek-e.

Karimani haját, hajfonatát nem bontották ki, így, feltűzötten lett bekenve petróleummal, feje bekötve egy nejlonzacskóval, és ott kellett ülnie felügyelettel a fürdőszobában hosszú percekig. Aztán kapott WU2 sampont, és többször megmosta a haját. Hajvágásról szó sem lehetett, legalábbis egyelőre. Hétfőn, ha bejön a főorvos, eldönti, hogy mi legyen, az is lehet, hogy közben a holnapi látogatáskor a család fog úgy dönteni, hogy hazaviszik a mamát.

A segédnővér sűrű-fésűvel hosszan fésülte, a csontfésű fogai tetvek, serkék tömegét hozták ki a hajból. Végül törölközőbe csavart fejjel visszamehetett a szobájába, ahol a többi beteg azonnal értésére adta, hogy nem kívánják maguk közé, de az ellen semmit nem tudtak tenni. Míg az öregasszony a fürdőszobában volt, az ápolónő átvizsgálta a szobatársak haját, szerencsére azoknál semmit nem talált.

Petróleum… – emlékezett vissza Nusi a háborús időkre, meg az azt követő évekre, mikor nem volt valódi irtószer. – Petróleum… Étolajos bekenés… Aztán mikor az amerikaiak behozták a DDT-t, egy csapásra ki lehetett irtani az összes tetűfélét. Egészen 72-ig, mikor mindenfélére hivatkozva, hogy ilyen meg olyan ártalma lehet, betiltották. Vajon mitől jobbak az új szerek, vagy épp ezek gyártói tiltatták le a korábbi már beváltat, hogy csak nekik legyen hasznuk belőle? Ezekről mikor derülnek ki, hogy ártalmuk lehet? És lám! Most, hogy nincs patikai szer, jó volt a rég bevált petróleum is, mert azonnal cselekedni kellett.

Gondolatai visszatértek a regényre, amiből a film készült. Ebben a könyvben meg, amit annyian dicsőítenek, egyfolytában érezni a főszereplő folyamatos egész regényen át tartó monológjából, a betegekből előtörő gyűlöletet a kórházzal, orvosokkal, ápolókkal szemben. A történetmondó, aki saját belső rettenetes világának gondolatait éli meg valósnak, azokat belelátva a kórház személyzetébe, vajon azonos az íróval? Az írót is kezelték elmeosztályon, s ez ellenregény, egy ellátás, személyzet elleni regény? Ismét felidézte a film utolsó jeleneteit, amikor az indián megszökik, a győzelmes zenei aláfestést, a szándékot, mely a pszichiátriai kezelés jogosságát vonja kétségbe, nyíltan sugallja, hogy ott nem gyógyítanak, hanem tönkretesznek. Vajon, ha ez valóság lenne, mit kezdene szabadságával ez az indián, akiről a filmben semmit nem lehet megtudni, a könyvben annál többet.? Hány ember ellen tenne ismét valamit, mikor még jobban rátör a téboly?

*Első közlés

©Márkus László

3 hozzászólás

  1. Kedves Judit! Érdekfeszítő írásban jelenítetted meg a közismert műalkotások és a valóság közti különbséget. Gratulálok és várom a folytatást!

  2. Köszönöm a megjelenést!
    Fetykó Judit

Comments are closed.