Giacomo Leopardi verse – Lipp Márta fordításában és jegyzeteivel

Giacomo Leopardi

XLI – UGYANAZÉ

Az emberi élet kis időt bír ki,
És vitán felül fontos,
Mit az agg kioszi mondott­
Egyazon természet tár ki
Falombot s emberi fajtát.
Csak keveseknél kap otthont
Ez a vélemény. De az ifjú szív lányát,
A bizakodás vágyát
Befogadjuk mindannyian.
Mialatt a zsenge kor önmagát
Tűzpiros virágban bontja ki,
Szép gondolatok százai,
Hiú remény kel a bensőben, míg üres és okos.
A halált nem várja, sem a vén kort a lélek, ki
Míg délceg, s ép embert hord, betegségre nem gondol.
Csak ki játssza az ostobát,
Nem látja, hogy az ifjúság gyors szárnyon jár,
Így a bölcső s a halotti
Máglya kicsi távolságra van.
Nem sok idő, hogy a lábad rajt áll
Plútó sorsszerű útján,
Belül az ő birodalmán,
Add át rövid életedet
Pillanatnyi örömöknek.

A sors nem nézi, ki halandó és nem nézi, ki halott.

 

*Az agg kioszi Homérosz

 

* * *

XLI – DELLO STESSO

Umana cosa picciol tempo dura,
E certissimo detto
Disse il veglio di Chio,
Conforme ebber natura
Le foglie e l’uman seme.
Ma questa voce in petto
Raccolgon pochi. All’inquieta speme,
Figlia di giovin core,
Tutti prestiam ricetto.
Mentre è vermiglio il fiore
Di nostra etade acerba,
L’alma vota e superba
Cento dolci pensieri educa invano,
Nè morte aspetta nè vecchiezza; e nulla
Cura di morbi ha l’uom gagliardo e sano.
Ma stolto è chi non vede
La giovanezza come ha ratte l’ale,
E siccome alla culla
Poco il rogo è lontano.
Tu presso a porre il piede
In sul varco fatale
Della plutonia sede,
Ai presenti diletti
La breve età commetti.

Nega ai mortali e nega a’ morti il fato.

1823-24.

 * * *

Giacomo Leopardi  1798 június 29-én született Recanatiban és 1837 június 14-én halt meg Nápolyban. Nagyjából ugyanakkor élt, és időben ugyanannyit, mint Puskin vagy Kölcsey, s a már 70 év fölötti Goethe “felkereste levélben a hozzá képest gyermekifjú” költőt.  Az elsöprően sikeres fiatalkori hazafias versek ellenére az egyetemes gondolatok költőjeként tartják számon. A végtelenség  (L’infinito) című versét a világ közel 50 nyelvére lefordították.

Örülne Leopardi, hogy az egyetemes gondolatok költőjeként tartják számon. Sokat szenvedett ugyanis amiatt, hogy az; tulajdonképp az élete múlt rajt.  Miután megértette, hogy a világ bármennyit halad az ideológusok és a tettvágytól égő népboldogítók hite szerint, az emberek adott esetben éppoly boldogtalanok és elveszettek benne, mint  bármilyen más korban, e mellé tette le a voksot. És ki is tartott mellette, elveszítve a korábbi befolyásos támogatói segítségét és jóindulatát.

Ezt a verset 1823 végén,  24 elején írta, – nem egész 26 éves korában -, egy ókori görög vers  szabad fordításaként. Az eredeti töredék Szimónidészé.

A vers az etalonnak tartott Leopardi kötetben (I Canti), amit 1835-ben Starita adott ki Nápolyban, először jelenik meg a saját versek részeként. Ez a változat befejeződik az utolsó verssor előtt. Már megjelent azonban korábban is nyomtatott formában, és  abban még benne van az említett mondat („A sors nem nézi, ki halandó és nem nézi, ki halott.”).  Én is belevettem, mert számomra új dimenziót nyitott meg, kitágította a vers kereteit. Ki tudja, efelé ment volna-e tovább, ha egyik vers sem töredék?  Nekem is eszembe jutottak rögtön Rilke sorai: „…- De az élő egyre hibázik / s ugyanazt a hibát; a különbségtétele metsző. / Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők / vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram, / mindkét birodalmon örökre sodorva magával / minden kort s szavukat túlzúgja örökre.” (Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák – Az első elégia. Nemes Nagy Ágnes fordítása.)

Leopardi rengetegszer átírta a verset, a végső változat nagyon nehezen született meg, lényegében 1835-ben. Halála előtt 2 évvel. Így tehát majdnem egész életén át foglalkoztatta a vers, fokról fokra távolodott el az eredeti Szimónidész töredéktől. Végső formája követte a benne végbement életfelfogásbeli változást, aminek egyszerű és tiszta megfogalmazása a két, utolsóként meghagyott verssor lett: Add át rövid életedet / Pillanatnyi örömöknek.

De az egész verset olvasva az ember elgondolkodik, vajon csak az „itt”-re vonatkozik ez az „add át”? Vagy Plútó birodalmában is ez fog számítani, és neki is át kell adni mindazt, ami rövid életünkben örömünkre szolgált? Vagy nem is olyan nagy különbség az „itt” és az „ott”? Esetleg mind a kettő „ugyanazé”? Talán azé, akinek a sorsát képviseljük itt? És aki talán nem is egy, csak mi itt mindig úgy élünk, mint egyetlen egy darab ember? A vers címadása korrekt, A „Dello stesso” (ugyanazé) arra utal, hogy eredetileg ez is Szimónidész verse, mint a kötet sorrendjében ezt megelőző másik töredék. De a kérdéseimből kitűnik, hogy többnek érzem a címadást, mint egyszerű utalást az eredeti szerzőre.

 

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük