Gulisio Tímea: Dollár Mama

– Csupa pénzes luvnya lesz ott, ezt nem hagyhatod ki! – invitált barátom a filmfesztivál megnyitójára.
– Nem megyek.
– Benyúlhatnál valakinek a bukszájába!
– Még mindig nem a pénzre utazom! – kértem ki magamnak.
– De még mindig az öreg bukszákra!
– Hát… Nem. Az régen volt. Megváltoztam. Különben is, az az urizálás nem nekem való.
Felrémlett egy könyv, és egy példa: Azoknak lehet legkönnyebben eladni, akik kiírják a postaládájukra, hogy „reklámanyagot nem kérünk”.
És elcsalt. Két VIP jegye volt.
Unalmas nyitóbeszéd, magukat legyező kikent-kifent öreglányok. Egyikük bankó köteget használt legyezőként. Azt hittem a pezsgő teszi, de nem.
– Ő Dollár Mama. Egyenest Kaliforniából, Los Angelesből, csak most, csak neked! – vigyorgott barátom – Meglátszik, hogy kereskedő, máris eladta nekem a nénit. Pedig még nem is láttam közelebbről.
– Hú, ha látnád a dudáit! – lelkendezett Johnny – A térdéig érnek.
Bemutatott neki. És tényleg. Egy valóságos plasztikabomba. Mindamellett tüneményes öregasszony. Olyan, aki a szemével mosolyog, ha arca merev a botoxtól. Nyaka olyan ráncos, hogyha kiterítenénk, egy fél focipályát lefedne. Kocsányon lógó szilikon mellei akár egy kivénhedett fejős tehén tőgye. Véletlenül közéjük pillantottam, és nem eresztettek. Lecsúsztam májfoltos dekoltázsán, egy ujjal még kapaszkodtam az aranyláncba, majd azt is elengedve zuhantam. Mintha egy kihűlt vulkán kráterébe estem volna. Felálltam, leporoltam a ruhám. Körülöttem sziklák. A sziklák tövében levetett ruhák, cipők, parókák. Mint egy transzvesztita öltözője.
Egy földbe vésett lyuk telis teli csontokkal.
– Biztos keselyűfészek – nyugtatom magam.
De mióta hordanak a madarak szemüveget, kalapot? Mert ebből is akadt pár a maradványok között…
Pedig mintha szárnysuhogást hallanék fentről.
Tovább sétálok. Egy tóra bukkanok, ami telis teli van hajókkal. A hajókon zenészek húzzák egyhangú nótájukat. Szeretnék gratulálni nekik, és adni pár ezrest, de mikor közelebb megyek látom, a hangszerek magukon játszanak, a zenészeket csak képzeltem.
A suhogás erősödik.
Egy kirúzsozott cápa kiugrik a vízből, szájából egy láb lóg ki. A bestia szájat töröl egy – életbiztosítással. A véres víz rám fröccsen, mégsem ázom el. Ez az egész kezd egyre furább lenni.
Repülőgép makettek lógnak zsinórokra függesztve az égről. A zsinórokon betanított, frakkba öltöztetett majmok koponyákkal akrobatáskodnak.
Taps, és műröhögés.
Valaki megbök, hogy húzódjak félre, nem lát tőlem. Ekkor jövök rá, hogy egy mozivászon előtt állok. Leülök.
– Ugye, hogy megérte eljönni? – kérdezi Johnny, mikor feloltják a villanyt – De a java még hátravan.
– Egy kicsit… Elbambultam…- mondom védekezésül arra az esetre, ha észrevette volna elkalandozásomat.
– Nem is kicsit – kacsintott – És most, gyere, másszunk!
Mióta kell kötelet mászni a moziban?
– Így stílszerű, mondja barátom – és hátracsapott farokkal felugrik a kötélre.
Mi mást tehetnék, követem. Meglepően könnyen megy, pedig tesi órán hányszor kicsúfoltak, hogy nem bírom felemelni a seggem.
Valami undorítóan bársonyos szőnyegre érkezünk. Csúszik, és mintha mákszemekkel lenne meghintve. Ilyen pompában igazán felporszívózhatnának.
– És a protkóját is kimoshatná néha a vénasszony – fanyalgott Johnny.
Megfordult velünk a világ.
– Bocsánat, csak kissé felkavavták a gyomvom az emlékek – raccsolta Dollár Mama, és egy bankóval megtörölte a száját. Majd szólt az egyik kísérőjének, hogy segítsen fel minket.
– Hogy engeszteljem ki magukat? Szeretik a banánt?
– Attól, hogy majomparádét csinált belőlünk, még nem vagyunk majmok!
– Háát peeersze hogy neeeem! – ölelt melleire.
Mi pedig éltünk az alkalommal, és bekaptuk a bimbóit, és szívtuk, szívtuk.
Ömlött a pénz, annyi, hogy nem is bírtuk olyan gyorsan nyelni. Mikor jóllaktunk, lecuppantunk a cicikről, és szánkban egy-egy köteg bankóval, boldogan makogva kicsekkoltunk.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük