Gulisio Tímea: Genezis

A valósággal történő bárminemű egyezés csak a véletlen műve lehet!

Unom a társkereső oldalakat! Hiába vagyok fent szinte az összesen, egy nekem való egyedet sem találtam. Mindegy, hogy tizennyolc éves meleg fiúként, dögös-bögyös szőkeként regisztrálok. De nem jön be a kétgyerekes anyuka-style sem. Néha a saját paramétereimet adom meg (apró csúsztatásokkal, no de hát nyüzsögnek itt a Brad Pitt-hez hasonlót adoniszok és csinosnak mondott slejmes hajú lótündérek). Néhány jelentkezővel hosszú, bizalmas e-mailezésbe kezdtem, de jobb lett volna sosem találkozni. A Deák téren, az óriáskeréknél, kettőkor – és mikor ezt kimondom, már tudom, ez az utolsó levelem. Élőben, aki eddig esélyesnek tűnt, és már álmomban egymás ujjára húztuk a jegygyűrűt, kiderül, hogy minden képzeletet felülmúl. Ott áll előttem teljes életnagyságban egy Barbie baba. Pedig eddig azt állította, nyugdíjas, és van egy szőrös szemölcs az orrán. Erre kibukik, hogy még csak huszonkilenc, és viccelt. Kikérem magamnak! A járókeret is kamu volt. És ami a legkiábrándítóbb, a szemölcsnek nyoma sincs. A szőrökről ne is beszéljünk.
– Leoperáltattam – vihogja. Kicsit se találom viccesnek – Remélem, a te huszonnégy centis farkad még megvan! – vihogja.
Sok csalódás és átsírt éjszaka után úgy döntök, adok magamnak egy utolsó esélyt. Bedobok egy rövid és egyértelmű hirdetést az idősotthon postaládájába. A lakcímem is megadom. Majd várok. Ki sem mozdulok a lakásból, el ne kerüljük egymást életem párjával. Akárki is lesz az, a sors bizonyára nekem rendelte.
Már egy hete várok. Vagy ötször elmostam az összes tányért és tízszer kiporszívóztam (egyébként utálom a házimunkát.). Végignéztem a Queer as folk mind az öt évadát. Megzabáltam az összes elfekvőben lévő nasit. Épp kezdek lemondani róla, és kidobálni az összes hervadt virágcsokrot, mikor kopognak. Barátom nyit ajtót. Ne kérdezzék, ha van párom, miért lógok társkeresőkön.
– Eltévesztette a házszámot! – mondja félmeztelen, azaz egy szál p…ólóban Ármin.
– Ez a cím volt megadva!
– Hol?
– A társkereső hirdetésben. Amiben érett hölgyet keresnek közös használatra.
– De hisz maga nem is…
– De, de! – bizonygatja lelkesen a pipi, miközben hanyagul megigazít egy hajtűt. Igen tapasztalt vagyok, bizonyos értelemben – kacsint.
Ármin kissé zavarba jön.
– Hol látta a hirdetést?
– A Gyémánt Gyöngyszemek otthon ládájában. Tudja, minden kedden és pénteken én viszem be a lakóknak a postát. Nővérke vagyok.
Barátom tanácstalanul áll az ajtóban. Kinézek.
– Drágám, szerinted beengedjük?
– Ha már itt van, csak kezdünk vele valamit.
Ha most arra gondolnak, milyen pikáns gruppen jelenet játszódott le ezután, tévednek. Nem vagyunk mi olyanok. Előbb megismerjük, különös tekintettel a káros szenvedélyeire, melyek öregítik a bőrt. Napi egy doboz cigi, két kávé, hat óra alvás, heti egyszer öt perc szolárium. Mi ezeket mind feltornásszuk kicsit. Napi tíz doboz cigi, húsz kávé, két óra alvás. Szoliba is elvisszük napi két órára. Egy tévéműsorban hallottam, hogy a szoláriumozó nők bőre negyven éves korukra olyan lesz, mint egy hatvan évesé. Kalkulálunk. Ha egy éven át mindent bevetünk, végül egy ráncos öregasszonnyal leszünk gazdagabbak. Megéri a fáradságot. Tréningünk nem merül ki a kültakaró antikolásával, több vödör kólát is meg kell innia, hogy mielőbb csontritkulást kapjon. A meggörnyedést a hátára kötött súlyokkal siettetjük. Ő a mi teremtményünk. Mónika megszűnik, és megszületik Manyi néni. Nem is sejtettük, milyen hamar.
Egy napsütéses reggelen halk sírásra ébredek. Párzanak a macskák – tudom le ennyivel, és a másik felemre fordulok. Ismét bőgés.
– A picsába, ki szült? A Kálmi bácsi biztos nem. A felettünk lévőnek meg már van egy szép darab, tizenhárom éves, másfél éves szinten álló kölyke. Csak nem pottyantott ki még egyet.
Kimegyek a konyhába, hogy igyak egy pohár tejet. Felkapcsolom a villanyt. Manyi a matracán fekszik. De mintha nem is ő lenne, hanem egy csecsemő. Iszonyodva hajolok közelebb. Irtózom a gyerekektől. Már előre félek, hogy édesen rám gügyög. Ám csak néz komoly, ráncos arca mögül. Semmi kétség, ezt itt egy dédifejű unoka.
Felkeltem Ármint.
– Most akkor cumisüvegből kell adni neki a kávét? A babák hány hetes kortól cigizhetnek? A szoliba beengednek egyáltalán csecsemőket?
Káros dolgok iránti étvágya nem csökkent. A szoláriumba kénytelen voltam én elvinni, de én magamon hagytam a ruhát, hogy véletlenül se barnuljak le.
Hiába védekeztünk, mégis lett gyerekünk. Manyika szépen cseperedett, két hét múlva már a mellei is nőni kezdtek. Karácsonyra olyan bombanővé érett, hogy bármelyik pasi szívesen látta volna a fája alatt.
– Nem kéne annyi tejet adni neki, ki tudja, mit etetnek a tehenekkel. Elfajzott a világ – így Ármin – bezzeg az öregapám kolbászon élt, mégse lett fiatalabb. A disznók se a régiek.
– És ezek a lányok! – szörnyülködök el – Született szopóautomaták!
Manyit se kellett félteni. Az összes ablakot lesötétítettük, mert folyton a cickóit mutogatta a távcsöves srácnak, aki hálából fehérjekoktéllal öntözte a tujánkat.
Mi tagadás, egész tűrhető lány lett volna a Manyi, már ha a fejét nézzük. 81-nek tűnik. A teste viszont 18-nak. Ez a speciális diétánk mellékhatása. Ezzel nem számoltunk. Minden kutatónak félresikerül pár tengerimalaca. (Bár lenne három – szottyadt – melle! Vagy térdig érő orra!)
Mint minden ifjú nő, a mi lányunk is szerette, ha megnézik az utcán. Ugyanis, kénytelenek voltunk kiengedni, miután hisztirohamában összetörte a belga sörösüveg-gyűjteményünket. Mi baj lehet abból, ha kimegy a kisboltba? Vagy segít feladni a postát. Ám neki nem volt elég ennyi. Bulizni akart. Discóba menni. Táncolni, flörtölni. Kinéztünk neki egy Drum and Bass partyt, ahol egyébként is menő az álarc. Fekete műtősmaszk, halálfej nagyfogú vigyorral. Próbáltunk rendelni neki egy gázálarcot, az többet takar, de sajnos hétvégén nincs kiszállítás. Így maradt a műtősmaszk. Aggódtunk kicsit az emberek reakciója miatt, nehogy ilyen zsenge korában összetörjék a szívét.
Másnap reggel tántorogva ért haza.
– Kibaszott jó buli volt! – vágódott lezseren az ágyba.
– Hogy beszélsz? – szóltam rá.
– Nekem te ne dirigálj! Nagylány vagyok már! Az éjjel hatan mentek át rajtam a vécében.
– Kicsim, valamit el kell mondanom.
– Örökbe fogadtatok?
– Nem. Vagyis, nem egészen. Te nem lány vagy, hanem öregasszony.
– Ezzel a feszes seggel? Aki csak elmegy mellettem, megpaskolja.
– Levetted az álarcot?
– Nem.
– Édesem, nem akarok neked fájdalmat okozni, de jogod van tudni…
– Mit? Hogy patkánynak használtatok a perverz kísérletetekben?
– Mi nem ezt akartuk.
– Nem hát! Nem fogadtok el, mert nem vagyok randa vén boszorkány!
– De az vagy, Kicsikém – vigasztalja az apja.
– Elééég! – visítja – Tudom, hogy az álarcom mögött egy rusnya vénasszony feje van. De ti tisztában vagytok-e vele, az alatt mi van? – röhög gonosz, boszorkányos kacajjal.
Azzal egy kecses, nőies mozdulattal megszabadul a műtősmaszktól. Majd egy negédes mosoly kíséretében füléhez nyúl, és cipzárként húzza végig ráncos arcán.
Amit láttam, azóta is felébreszt álmomból. A legszörnyűbb, hogy nem tudom leírni, milyen. Mert semmilyen. Se fiatal, se öreg. Se nő, se férfi. Se ember, se állat. Se élő, se holt. Se jó, se rossz. Tiszta lap. Hosszú éjszakákon át írok, de csak nem sikerül betölteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük