Kóda
Mikor már az arckontúrok is oda,
Eljön az ideje a régi rajongóknak.
Ők csak erre vártak.
Gyenge ragadozónak haldokló préda.
Szánalmasan büszkék,
Jogosan boldogtalanok.
Ez már nem ő,
Ez már nem az.
Mégis körülhordozzák,
Mint a véres kardot.
Kitűzik mellükre,
Halott pillangó papír rovardobozba.
A szépség pedig nem hagyja magát.
Mikor már lemondtak róla,
Hogy még jobban fájjon, – utoljára –
Megmutatja magát egy pillanatra.
*
Bizalom
Tiltja a vallása,
Ezért nem néz oda,
Legalább a szeme ne vétkezzen.
Csak matat a bugyimban,
Közben sír,
Hogy milyen jó meleg.
Mint mikor az első kisbabája
Pelenkájába nyúlt.
Nem tud elvonatkoztatni
A nő kötelességétől.
Az ő világában a nő csak akkor nő,
Ha anya.
És anya lett, újra, meg újra.
Nem volt kifogása ellene.
Csak az előkészületeken legyen gyorsan túl.
Nem dicsérték a mellét,
Csak a szoknyája alá dugtak
Egy húsdarabot.
Pedig akkor még szép volt neki,
Most már lóg.
Először nem is merte megmutatni,
Inkább a sebhelyet a hasán.
Ilyen, mikor a vágynál nagyobb a bizalom.
És nem néztem oda,
Mert van, ami szeretni,
Nem nézni való.
*Első közlés
©Nászta Katalin – Szárítókötélen-1