Jóna Dávid: Sakk

A sakktábla kockái: éj és nap.
Bábuk vagyunk a sors keze alatt,
ő játszik velünk, tologat, kiüt
és a sötét dobozba visszarak.
(Omar Khajjám)

Ültem a busz hátuljában, mint távirányítós autómban a lemerült laposelem. Az ölemben kis hátizsákom, abból húzogattam ki és rágcsáltam a ropit, néztem bambán kifelé, de nem fogtam fel, hogy merre járunk. Olvasáskor ma is előfordul velem, hogy fogalmam sincs, hogy addig mit olvastam, ilyenkor elindul közben egy belső mozi, egy teljesen más történet, ami felülírja az olvasott szöveget. Szóval ültem a buszon, zötykölődtünk, és még nem ült el bennem a csatazaj…

Sakk, felnőtt csapatbajnokság, én 12 éves kisfiúként az utolsó asztalhoz ülhettem. Aznap hat döntetlen (remi), egy győzelem, egy vereség a tízperces meccseken. Szürke, meg vizezett kávébarna öltönyös rossz szagú bácsik voltak az ellenfelek, dús orrszőrzettel, dohánysárga körmökkel, a tábla mellé kirakott szemüveggel és lassú mozdulatokkal. A csapatunk nyert, az edző a busz közepéről felém kiabálva engem ünnepelt, míg én dühöngtem magamban. Nem a vereség miatt, hanem az udvariasságból elfogadott döntetlenek miatt. Azokat megnyerhettem volna.

Az edzőm civilben férfifodrász volt, aki a csapatfotózás előtt neki is esett a hajamnak, és egy kis Paul McCartney-t varázsolt belőlem, édesanyám aznap esti őszinte megdöbbenésére. Előre kitervelhette, hisz egy sakkedzőnek ritkán van a belsőzsebében olló, fésű, még ha oly felkészült is minden eshetőségre, mint ő. A fotózáskor négy-öt párnát raktak alám, hogy a beállított gépet, hátteret ne kelljen változtatni. Rám adtak egy felnőttben is nagyméretű mélykék műszálas nagypapa zakót, így lett az igazolványképen, majd a tablón is, egy vállas, madárfejű beatle, az óbudai sakkcsapat reménysége.

Nagyapámtól tanultam meg sakkozni. Előzőleg a vásárhelyi strandon a gyógyvíz, a klór és a lángossütő illatfelhőjében figyeltem az öregeket: földre festett tábla, nagy szálkás fabábúk. Kitaláltam, hogy melyik, hogy lép. A ló, vagyis a huszár lépéseit szerettem a legjobban. Én is akartam persze játszani, nem csak a meccs végén helyére állítani a bábukat. Amikor mindenki elment, akkor egyedül próbálgattam, és rendre győztem, hol a feketével, hol a fehérrel. Éreztem, hogy megy ez nekem.

A napköziben, ha nem mehetünk ki focizni az udvarra, akkor gombfociztunk vagy sakkoztunk. Mindkettőben jó voltam. Az osztályunkban három igazolt sakkjátékos is volt, Vancsura, egy buszsofőr fia, megnyerte a korosztályos Budapest bajnokságot, sakkban zseni volt, a suliban alig hármas tanuló. Hegyessynek anyja sakkautomatát vett, állítólag Párizsból rendelte, mert anyja külkeres volt. Nagy pénz volt az akkor, egy Kis-Polski ára. Ja, és ott voltam harmadiknak én. Szerettem játszani, de sokszor untam is. Az iskola bajnokságban mindenkit szétszedtünk, negyedikes-ötödikesként a nyolcadikosokat is. Vancsura ott hagyott nyerni, így én lettem az első. A napköziben vakon játszottunk, azaz tábla nélkül. Ezt csak ketten tudtuk az iskolából. Órákon, szünetekben, napköziben. Bemondtuk a lépéseket egy osztálytársunk a mágneses kis sakkon meg lelépte. Egész nap a sakktáblán belül voltunk. Vagyis addig amíg nem mehettünk ki focizni. Mert az volt az első…

Később játszhattam Riblivel, Adorjánnal, persze csak szimultán. A szimultán az olyan, hogy a nagy sakkozó egyszere több táblán játszik, lép egyet, megy a következő táblához, és a végén többnyire ő nyer. Akkor odaülni egy ilyen partira nagy megtiszteltetésnek számított. Ribli Zoltán például sakk-nagymester, kétszeres ifjúsági Európa-bajnok, háromszoros magyar bajnok, sakkolimpiai bajnok, háromszoros sakkolimpiai ezüstérmes, csapatban világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes. 1983-ban és 1985-ben világbajnokjelölt, ma nemzetközi sakk versenybíró, FIDE mesteredző. Szóval a tyűha kategória!

Nagyon szerettem a régi fából készített sakkórákat! Sokáig volt vágyam, hogy egyszer nekem is legyen saját. Végül nem lett. Volt persze sakkom, többféle is, szirszar műanyag bábús, fafaragású giccses, egyenesen Krakkóból, meg volt, mint mindenkinek, kicsi mágneses, a túloldalán malommal. Versenysakkom is akkor lett, amikor már nem játszottam. Van, hogy a dolgok későn jönnek. A sors iróniája, hogy azt a sakk-készletet azon a Zsámbékon készítették, ahova később kerültem, Főiskoláján tanultam, dolgoztam, tanítottam, amely városhoz ma is többszállal kötődőm.

És egy mondat az en passant ütésről. Lényegét nem magyarázom, itt nincs jelentősége. Viszont kicsinek olyan lágy selymes provance-i finomsággal tudtam az ellenfelemnek bejelenteni, hogy hamar lélektani jelentősége lett, így tudatosan kezdtem használni. Amikor fociztam, sajnos gyakran egy kínálkozó cselért, annak szépségéért feladtam a gólratörő támadás lehetőségét. Meghaltam a szépségben. Van ami nem változik.

A Malév dolgozói sakkversenyét nyerte meg a srác, a nevére már nem emlékszem. Akkor már huszon-valamennyi voltam, ő pár évvel több nálam. Valakitől hallhatta, hogy versenyeztem, hát persze, hogy nyüstölt egójának további emelése érdekében, hogy játszunk! Tizennégy „nem” után, végül elfogadtam a kihívást, nem is tudom miért, talán bosszantott, talán le akartam zárni, tényleg, már nem emlékszem. Ott volt egy friss, ambiciózus szőke-bajszos repülőgépszerelő és nekem hirtelen semmi nem jutott eszembe, hogy mit kellene előhúzni, milyen nyitással kezdjek. Ha valamit kezdeni akartam volna a sakk-kal, akkor tanultom kellett volna, az ösztönös játék egy idő után nagyon kevés. Az ellenfelem légzőgyakorlatokkal készült, koncentrált, biztos voltam benne, hogy ki fogok kapni. Nem így lett. Pedig csak lekövettem a lépéseit, aztán megéreztem a vérszagot, támadni kezdtem, amitől ideges lett, lelassult, felgyorsult, tempót vesztett, kikapott. Zavartan mosolyogva visszavágót követelt. A meccsünk végén semmit nem éreztem, mintha egy feladatot végeztem volna el, ennyi. A srác, dupla vagy semmit emlegetve, pofonért állt sorba, már akkor elvesztette a visszavágót amikor még le sem ültünk.

Azóta se játszottam. Nincs meg hozzá a viszonyom, az az átlényegülés, amikor a táblányi csatatér részévé válsz, amikor kizárható a külvilág, csak a stratégia van, a játék és annak elmélyült öröme. Gyerekként meg volt, vagy meg lehetett volna, de mint annyi minden ez is elveszett. Sakk. Matt.

©Csikós György – Nemzedéki

Vélemény, hozzászólás?