Kamarás Klára versei

Szobrok a letenyei parkban
Fenyők állnak vigyázzban,
akác integet,
mely roskatag.
Köztük e pad
egy csöndes kis sziget.
Ágat himbál a szél.
Felettem leng,
mint súlytalan kötél.Ki megdicsér, ki nem,
egyképp lendíti
tovább életem.

*
Barnálló, fülledt későnyári este.
Állnak a szobrok mereven, feszengve.
Már nem kereshetnek padot, helyet,
kit fába véstek, annak
leülni nem lehet.
Lehunyt szemmel sem láthat jobb világot.
Jó így ez annak, ki csak rosszat látott.
Mindegy, mi van, mi lesz, és szú, ha rágja,
már nem övé a gond, hagyhatja másra.
Arcán merev mosoly, múlnak az évek,
a fára gondol tán`, mely nem volt védett,
valaki abból szülte őt, de árva,
s most itt áll végső pusztulásra várva.

*
Az árnyak nyúlnak,
szintén hasztalan.
Bokrok közt látom
mereven magam.
Ha voltam, és senkit nem érdekel,
azt mondom én is: jobb! Felejtsen el!

*
Vétyemi ősbükkösben
Hol vannak a táncoló nimfák?
Fürge koboldok víg seregét ne keresd!
Már csak a fák… csak a fák… ők őrzik a tájat,
Őrzik a csendet, a békét és a magányt.
*
A lombok között szél zihál
a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
– Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!
a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
– Látod Urunk, velünk kiszúrtak.
a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
– De mondd, kinek megy rá a bőre?
*
Az öreg tölgy üzenete
Zöld csemeték közt magam állok
vén tanú-fának.
Hova folyt az idő,
mondd, hova lettek a társak?
Körülöttem új nyüvek dúlnak…
Lesz még tavaszom?
Lesz nyár, derűs égbolt,
levelekből bús, őszi halom?
Távolról fűrész zaja hallik,
már közelednek a gépek…
Repüljetek innen víg csipogók,
rakjátok más tájon a fészket!
Szedjétek az élet dús füveit,
s bélésnek tarka pihéket.
*Első közlés

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük