Karádi Kázmér: A pocsolya

– Miért jó a pocsolya? – kérdezte Ibice.
Arold Ibicére pillantott, és furcsa érzés járta át a lelkét. Ez az érzés akkor volt a legerősebb, mikor Arold elveszett Ibice selymes tekintetében. Mert Ibice tekintete hatalmas, aranybarna szemekből sugárzott. És Arold nem volt képes ellenállni neki. Aroldnak a lány szemei voltak a gyengéi. Nem mintha a lány többi része hidegen hagyta volna. De Arold mégis csak Ibice szemének volt a rabja. Ilyen lány volt Ibice.
Ibice továbbra is kérdőn nézett Aroldra és pár szívdobbanásnyi idő múlva ismét megkérdezte.
– Miért jó a pocsolya, Arold? – mondta Ibice kissé oldalra döntött fejjel.
Arold visszarángatta magát a rideg valóságba. Ibice és kettejük között feszülő valóságba. Abba a valóságba, hol Ibice szemei keltette irracionális érzések helyét a hideg gondolkodás és logika vette át.
– Véletlenül nem azt akartad kérdezni, hogy mire jó a pocsolya? – kérdezett vissza Arold. Arold nagyon racionális tudott lenni, ami kissé megkérgesítette a lelkét. Ezért is csípte Ibicét, mert Ibice ártatlan kérdései fel tudták puhítani ezt az ésszel és logikával felvértezett Arold-féle valóságot. Arold volt a kenyér és Ibice volt hozzá a só. Ibice nélkül a világ belesüppedt egyfajta ízetlen univerzumba. Márpedig mindenki tudja, hogy az univerzumnak van eleje, van vége, története, melyben az idő szinte a semmiből bukkan elő. De az ember akárhogyan forgatja ezt a fajta univerzumot a világegyetemek kóstolgató eseményén, nem érez semmit. Az ilyen univerzum steril, mentes az ízek széles kavalkádjától. De Ibicének hála, Arold és Ibice univerzuma tele volt élettel, tele volt a fanyar szeder, az édes barack, a zsongító kökény, a csípős bors, a lágy méz, a tüzes gyömbér mindent átható aromájával.
– Nem! – kiáltott fel Ibice – Én pontosan azt akartam kérdezni, amit kérdeztem, Arold. Tehát a kérdés továbbra is az, hogy miért jó a pocsolya.
A pocsolya. Ilyen kérdést! Egy pocsolya az pocsolya. Nincs benne semmi különös. A pocsolya van, és a következő pillanatban semmivé oszlik. A pocsolyák már csak ilyenek. Vannak, aztán eltűnnek. Senkit sem izgat a pocsolya léte. Kivéve Ibicét. Mert a lányt minden foglalkoztatta, ami kívül esett a konvenciók világán. Ibice próbálta úgy megközelíteni a valóságot, ahogy más nem is merte volna. Mert ha más így tette volna fel a kérdést, azt bolondnak tekintették volna. Talán Arold is így cselekedett volna, ha nem Ibice lett volna vele szemben.
– Rendben van, hallgatlak. Mondd meg nekem, hogy miért is jó a pocsolya! – sóhajtott egy nagyot Arold. Aztán kényelmes tartást vett fel és mindenre elszántam várta a lány válaszát. És Ibice nem is váratta, regélni kezdett:
A pocsolya a Másvilág. A pocsolya a „Mi lehetett volna?” világa. A tükörképed. A rosszabbik vagy a jobbik éned. Attól függően, hogy hogyan nézel bele. Mindaz az, amit szeretnél benne látni. Vagy másképpen szólva, megmutatja azt is, amit éppen takargatni akarsz. Ő a párhuzamos világok átjárója. Ha átkelsz rajta, akkor az általad keltett fodrok hordozzák életed egy darabkáját. Megtalálod benne a mese bűvöletét. Az ott élő sárkányok eléneklik a régmúlt lovagi tornák csatazaját. Hősökről szólnak a mesék. Szédítő hegyek táncát is láthatod benne. Ott tanyázik jövőd regéje. A pocsolya távoli szerelmek szelíd érintése. Az Ősanya. Aki dédelget, kiben elbújhatsz, ha közeleg a vész. Oltalmaz, s ő az, aki saját lábadra állít, még ha az fáj is. Szárba szökkenti világod. Mert egy pocsolya, legyen az akár pici, akár nagy, a mennyek vizeit hordozza magában.
– Hát, erre jó pocsolya! – kacsintott Aroldra Ibice. És Arold átölelte Ibicét, magához vonta, a szemébe nézett és hagyta, hogy ezek az aranybarna szemek beszippantsák. Ekkor hatalmas megnyugvás kerítette hatalmába, mert Ibice tényleg megmutatta neki, hogy mire jó is Arold pocsolyája.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük