Kelebi Kiss István versei

Rétegek

(Szavaim kikelnek, vagy csupán
reménytelen dörömbölés ez
homlokom tojáshéja mögött?)

*

Talán elhibáztam valamit, ám
ha fölismerném is mit, hol,
az már nem segíthet. A belém-
ágyazódott cselekvéssorok
maradandó sérüléseket
okoztak és az elvétett
mozdulatokat nem lehet
visszavarrni.
Újból kezdenem kellene,
amit be sem fejeztem.

*

(Mély kút a felejtés és alján,
a maroknyi vízben, a mellettem
állók arca már nem tükröződik.)

*

Elsüllyednek arcok, események,
bár itt-ott küzd még néhány
fáradt történésdarab,
őket is lehúzzák az évek,
csupán érintéstöredékek,
és hallgatássá-szétesett szavak
bukdácsolnak a hullámok között.

*

(Utat kövezek. Nem érdekel
járt vagy járatlan lesz. Térdelek
és rakom a köveket pontosan.)

*

Ha megfogadtam volna minden jó tanácsot,
ma már könyökvédő-tulajdonos,
vagy alhelyettes mintafi lehetnék,
kockákból-épített-agyú szamárlétra-tulajdonos,
ki azt hiszi gondolkodik, mikor csöpp egén
összekoccan két lankadt-szárnyú megszokás.

*

(Nem az út hosszú, a séta rövid.
Toronytól toronyig, majd jegenyétől
jegenyéig. Végül leülök a porba.)

*

A test már leülne, maradna.
Begubózna egy pillanatba,
de löki a lélek mehetnéke,
s mint golyóban a gurító
lendülete, bennem is
összpontosul egy
engem-mozdító akarat
és nehéz eldöntenem
én lassulok, vagy a mezsgye
fogy el napjaim alatt.

Napok

Belső lépteim levágják az útkanyarokat,
így szabályozom céltudatossá magam,
talán gyorsabb folyású sorsot szeretnék,
hajózhatóbb napokat, kevesebb hordalékot.
Minden új nap kérdőívet osztogat,
ha akarom, ha nem, el kell fogadnom.
Éjfélig kitöltöm, de másnap kiradírozva
mindig visszakapom.

Csöndcilinder

Töfögve indul vadászni a sün,
szekér emléke után keréknyom lohol.
A távolban, mint kővé vált elefántok:
ezüsthátú nyárfasor.
Csönd cilindere alatt
éjjé változik az este.
A távolban megvillanó tanyafal
olyan, mintha valaki lámpával jelezne.
A ház előtt állsz.
Föl-fölizzik a cigarettaszál
és te mosolyogva nézed,
amint a parázsnak udvarol
a szentjánosbogár.

Koraest

Pöndör kacs nyújtózik,
mentené a süllyedő Napot,
de csak a drótig ér.
A kazal oldalába fúrja magát
és elalszik a szél.
Rosszul exponált,
homályos fénykép a táj.
Nyugodt, de a csend
burkát néha fölhasítja
egy rosszat álmodó madár.

Bohóc

Tapsból szegecseltek koronát
és kacagásból szőttek elrejtő palástot,
valódi sorsom senkit nem érdekelt,
csak az, miként borotválom az elefántot.
Most itt ülök. Nem várok senkit. Nincs is
kit visszavárnék, hogy törődne velem.
Széttárt karomon artista biciklis, magány
gurul, zászló-üléses kottafejen.

Séta

sárga és vörös levelek résein
ágközök labirintusai között
nyílhegyként suhan át a fény
és holt törzsek múmiáiba csapódik
vadat-cserkésző ősöm
hibernált álmából fölriad
szemem az ő szeme
fülem az ő füle az ő lába
próbál az avarban csöndet keresni
hisz tízezer évek
egymásba-csomózott kultúráin át
őrzöm a Neander-völgyi erdő illatát

(Visegrád, Füvészkert , 2008.)
Útravaló
mikor a gondolat körül
olyan vastag a szózsírpárna
hogy a lényeg már nem tapintható
fogyózni kellene és izmosítani
a mondandót tompítani a fényeket
mert világítás helyett vakítanak
és ekkora káprázatban már nehéz
a sorvéghez eltalálni

*

nem szükséges fölvenni
a még meg-sem-kötött-kesztyűt
majd ócska kenyérpirítóként
rákapcsolódva a trendre
időnként kidobni egy-egy túlsütött
elszenesedett verset abban bízva
hogy akik fogyasztják el is hiszik
nem szenes csak ropogós

*

mikor beszántottad
a sok mutáns hasonlatot
mit látsz mi maradt
százból alig tíz sor
ezeket ültesd el és várj
amíg gyökeret eresztenek
majd szárat levelet
és fölszívnak téged
így része leszel a virágnak
s mikor magvakat hoz
azokban már ott leszel te is

*

Kupola

hatalmas kék kupola alatt
állsz a mező közepén
kezedben fakard körben rettegő fűszálak
de a sárkányok sehol
ők majd évtizedek múlva bújnak elő
amikor biztonságban érzed magad
és éppen hinni kezdesz abban
hogy nem turistaként bolyogsz magadban
kívülről páncélos aura óv
akkor lehelik rád a lángjuk
és a kék kupola helyett
óriás tipró talpakat látsz fejed fölött

*

Évszakvers

tavasz

fagytól elbutult ágakba
szorul a rügy abba a levél
és a tar szerkezetekre már nem
raknak fészket a madarak
a tojás a gerlében marad
megkövesedik lerántja
belehempergeti a sárba

nyár

tócsák platniján
sisteregve sül a Nap
a csönd harangszót harap
s amíg emészt
az esttől vemhes délután
megszüli csillagokat

ősz

névtelen levelek
milliárdjait írja az ősz
melyekben szökéssel
vádolja a nyarat
egy vers ijedtében dadogni kezd
mert a sorok végéről elsárgult
rímek hullanak

tél

mintha béke volna
pedig csak
megadta magát a táj
az erdő föltartott kézzel áll
a patak szökne még
de nem lehet
a fagy utoléri és rákattintja
a jégbilincseket
Vers utóhanggal

4
kibontottuk a zsákbamacska-estet
és kihulltak belőle a mesék
a csillagpöttyös mennyezeten
ezüstpók mászott
és csend építtette a béke fészkét
a történések hordaléka
még nem horzsolta érdesre a lelket
csupán királylány és királyfi (a béka) volt
éppen pördülni kezdett
tanyánk a kacsalábon
hogy majd minden odaégjen
röptében megálljon

*

apám (mintha majális volna)
az éj alól kilőtte a hurkapálcát
anyám vasalója izzott az égen
udvarunkban tyúkok tollászkodtak
és hatni kezdtek a mesék pirulái
mindig így marad gondoltam akkor
de kiszáradt a tó és a kócos tanyák
hiába keresik tükrüket
már nem anyám vasalója a Nap
a hajnal sem majális-ajándék
mesepirulák sincsenek
tudom

de nem hiszem el

*

Utóhang

A csend belevéste
az árnyékokat a tájba
Apa hol vannak a kutyák kérdeném
de az üres szobában csak emlék kering
vállamra száll
és látom
az udvaron teknőbe önti a holdfényt
és mosni kezd anyám

 

Illusztráció: Bohócok • papír • tus • 21 x 29 Kelebi Kiss István grafikája

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük