Kelebi Kiss István: Kavics és virág

a nem szabályozott
emlékezetben
lerakódnak a percek
egyikből virág lesz
a másikat fölkapja az idő
és sodorja tovább
amíg el nem kopik

*

mintha csöndet evett volna
és azt emésztené a táj
a tanyaablak üvegén
égbolt tükröződik
még senki sem hiányzik

*

egészen a jelenig gurult
rátapadt az udvar a tó
anyám apám és én is
azt a labdát keresem

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük