Kovács Gábor: A láthatatlan dzsinn, egy balszerencsés könyvbemutatóról

Csak azt éreztem, hogy egyre mélyebbre süppedek a cső alakú, zöld fotelban. Arra gondoltam, talán egy másik székben – ahol nem érezném magamat ennyire beszorítva – sokkal jobb lenne a helyzet. Közben, lopakodó gyorsasággal a gyomrom is egyre jobban elszorult, s egyre nehezebben vettem a levegőt. A könyvbemutató éppen, hogy elkezdődött, nem tudom, mennyi idő telt el, de még nagyon az elején tartottunk. A Lépcsők Perszepoliszban című verseskötetem volt terítéken. Sok mindennel készültem, s a közönség is nagyon közelálló volt hozzám. Szóval azt hittem, minden simán megy majd, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Márkus Laci barátom kérdezgetett a szabad vers rejtelmeiről és a gyerekkoromról. Az utóbbi kérdésre azt feleltem, nem tudom, hogy véget ért-e már a gyerekkorom, bizonyos szempontból úgy érzem, hogy most is jelen van bennem, csak más lett a dolgokra való rálátásom, kevésbé ösztönös, mint korábban. A különbség csupán annyi, hogy a gyermeket szavaiban, tetteiben és cselekedeteiben természetes hajlamai vezetik, a felnőtté válás az én szememben viszont azt jelenti, hogy a természetes ösztönzéseket felváltja az értelem és a belátás. Az ember jó természetes sajátosságai, mint például az őszinteség, a bátorság, az igazságérzet, az együttérzés, a nagylelkűség vagy a türelem ugyanis csak akkor válnak erkölcsi kvalitássá, ha megfelelő alkalommal és az értelem irányításával nyilvánulnak meg. Ilyen tudatossággal, hely- és időérzékkel a gyerek még nem rendelkezik, viszont egy csomó olyan tulajdonsággal rendelkezik, lásd például; nyitottság, hajlékonyság, játékosság és kreativitás, amit a felnőttek többsége sajnos hajlamos elveszíteni.

Ezt követően a beszélgetés során egy olyan érzelmi dimenzióba kerültem, amit senkinek sem kívánok, főleg egy olyan helyzetben, amikor közönség előtt kell beszélnie. A növekvő fizikai kényelmetlenség ellenére valahonnan erőt kellett merítenem. Csakhogy ilyen helyzetekben a gondolatok mit sem számítanak, a Mező, a test, önálló életre kel, s elborítani látszik a Mező-ismerőt, a lelket. Ráadásul, ha háborog a “Mező”, minden filozofálás luxusnak tűnik. Ehelyett úgy éreztem magam, mint akit fokozatosan kivonnak a forgalomból. Mintha egy dzsinn láthatatlanul leválasztott volna a közönségről, s mintha azt mondta volna: “Te most itt nem fogsz tudni megszólalni és sürgősen ki kell menned.” Azért használom a “mintha azt mondta volna” kifejezést, mert valójában nem szavakról van itt szó, hanem egy sokkal közvetlenebb és erősebb kommunikációs módról, ami azonnal a tudatba hatol. Ismerünk ilyent bőven, ha máshonnan nem, például a tudományos fantasztikus irodalomból. Egyébként, ami a dzsinneket illeti, tévedés azt gondolni, hogy ők valamiféle mesefigurák – fantáziadús Korán kommentárok szerint – a dzsinnek egy füstnélküli lángból teremtett angyali rend tagjai, ilyen volt például Iblisz is, az engedetlen, aki nem volt hajlandó leborulni Ádám, az agyag-ember előtt, s akit magyarul Sátánnak hívnak. Visszatérve az eseményekhez, ezután következett az én kifutásom. Mivel a helyzet, pontosabban a beszorított, ülő helyzet, kezdett tarthatatlanná válni számomra, eszembe jutott még, hogy az eszkimók úgy tartják: „Jót tesz az embernek, ha a bálnára gondol.” Lehet, hogy így van, de nekem ez most nem használt semmit. Így aztán félhalkan közöltem Lacival, hogy ki kell mennem egy pillanatra, amiből aztán nem egy, hanem sok pillanat lett. Először a mellékhelységbe indultam, de ott is fullasztó volt a légkör. Az előtérben Bence, a gitáros fiú törölgette a kezét, miközben  megkérdezte: Mi a baj? Rosszul van? – Nem tudom már, hogy mit válaszoltam, de rohantam kifelé, az épület elé. Itt egy korlátnak támaszkodva kapkodtam a levegőt. Eltelt egy jó negyedóra, míg rendbejöttem, de így is éreztem, hogy a vérnyomásom szó szerint az egekben van. Egy kollégám és barátom, aki kijött utánam, hogy segítsen, mint utóbb megtudtam, majdnem rám hívta a mentőket, de ettől akkor valahogy sikerült eltérítenem.

Közben odafönt folytatódtak az események, Laci és Éva a főrendezők és egyben írótársaim igyekeztek tartani a frontot a közönség előtt.  Többek között felolvastak fontos verseket a kötetből, majd röviden méltatták is azokat. Mindeközben kiemelték a kötetre jellemző sajátos látásmódot, s megvilágítottak néhány versekkel kapcsolatos, rejtettebb összefüggést. Ezért a remek helytállásért örökre hálás vagyok nekik. Balázs, a másik jelenlévő zenész fiú, pedig időnként ukulelén játszotta el saját szerzeményeit, ezzel is színesítve a repertoárt. Ami engem illet, már csak a költői est végére értem vissza, így csak a dedikációra volt már lehetőségem, na és a sűrű bocsánatkérésekre a történtek miatt.

A nap már leszállt és beállt a sötétség, mire kijutottunk az utcára. Többen győzködtek arról, hogy azonnal menjek az ügyeletre a rosszullétem miatt, voltak, akik egészen agresszívan próbáltak föllépni ellenem, természetesen a saját érdekemben, de én hajthatatlan voltam és haza szerettem volna jutni mielőbb. Így is történt, ráadásul egy kolléganőm autós segítségével, akit előbb megeskettem, hogy haza felé visz és nem a kórház irányába, s csak ezután szálltam be a kocsijába.

Azóta persze elmentem orvoshoz is, de nem ez a lényeg, két nap múlva eszembe jutott valami, aminek a történtekkel kapcsolatban döntő jelentősége lehet. Emlékszem, hogy a könyvbemutatóra készülve, de már a könyvtárban, a következő megjegyzést tettem Évának: “Tudod, van egy titkos elképzelésem, s erre fogok gondolni, ha elkezdődik a beszélgetés, e szerint Laci egy dzsinn, akinek éppen most, szinte a helyzethez illően, piros a nadrágja és fehér a szakálla. Ő lesz az, aki most a könyvem kapcsán vizsgáztatni fog engem, hogy tovább juthatok-e a magasabb világok felé.” Éva elképedve nézett rám, aztán elnevette magát. Gondolván, hogy ez is beletartozik, vagy belefér az én furcsa és váratlan megnyilvánulásaimba.

Igen, pontosan emlékszem rá, hogy ez az elképzelés már napok óta ott lebegett lelki szemeim előtt. Balga módon nem gondoltam arra, hogy ebből származik majd a legnagyobb baj. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket jobb nem elképzelni. Azt persze én is készséggel elismerem, hogy adott esetben képzeletünk zabolátlansága szüli az elbizakodottságot is. Ez azonban nem döntő érv, Odüsszeuszra sem hatottak az ilyen apróságok, amikor – minden veszély ellenére – meg akarta hallgatni a szirének énekét.

Ha tehát végig ott lehettem volna a saját könyvbemutatómon, beszéltem volna arról, hogy mindenki, aki él, világhírű, pusztán azáltal, hogy erre a világra született, s hogy a szavak nem fejezik ki a dolgok valódi természetét, továbbá elolvastam volna az általam kulcsverseknek tartott szövegeket, beszéltem volna arról, hogy csak egyetlen szerelem létezik, melynek törvényei megegyeznek a matematika törvényeivel, és így tovább…

De a dzsinn, bizonyos okokból, ezt nem engedte. Jobbnak látta, ha elnémít és megleckéztet. Így történt. Ezen már nem lehet változtatni.

A legfurcsább azonban az, hogy a mindezek ellenére hálás vagyok ennek a dzsinnek, mint az én “titokzatos segítőmnek”, bár alaposan megleckéztetett, s felteszem, hogy erre alapos oka is lehetett, lélekben mégis valamiképpen megerősített abban, amit a Lépcsők Perszepoliszban – a kötet lényegeként – így fogalmaztam meg:

légy könnyű
és mozgékony, akár a buborék,
sodródj a saját irányodba
és szakíts az árral,
hagyd magad mögött
a gyémántbányákat,
a születést akard elkerülni
és ne a halálodat,
semilyen irányba ne neheztelj,
ne hibáztass,
game over! – mondd
a repülő kutyáknak,
ne higyj se a szeretetről, se a gyűlöletről papolóknak,
tedd vagy ne tedd
a szolgák dolga,
a lényeg a nagylelkűség,
minden nap alkalmas,
vagy alkalmassá tehető arra,
amire akarod,
a zsarnokok mérges gombák,
ne légy senki kedvéért
se más,
se önmagad zsarnoka

 

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük