Kovács Gábor: Athina és a tengerbe dobált szobrok

Athinával, a görög lánnyal, feleségem gyermekkori barátnőjével még a szűkös, fiatal házaspároknak épült, kertvárosi garzonlakásunkban találkoztam először, s ma is jól emlékszem az általa készített cukkíni-lecsó sajátos ízeire, pedig azóta már több évtized is eltelt. Az ő egyénisége – bár a későbbiekben csak ritkán bukkant fel az életünkben – valahogy egy csapásra és magától értetődően megtestesítette számunkra a görögséget. Hogy miért? Egyszerűen csak azért, mert más volt, más volt, mint az ismerőseink közül bárki. Egy biztos, Athina már itt, a mi kis vidéki városunkban született, miután szülei az 1950-es évek elején, a görög polgárháború szörnyűségei miatt Magyarországon kerestek- és kaptak menedéket. Azt szokták mondani, hogy az ember életében az első hét év a legfontosabb, legalábbis sok minden eldől a továbbiakat illetően, nem tudom, hogy ez így, egy az egyben igaz-e, ha Athinára gondolok, nekem mindenesetre egy homokvihar jut eszembe. Valószínű ilyen lehetett már kiskorában is. Egy kis homokvihar. Ez a kis homokvihar aztán idővel felnőtté cseperedett, néhány kósza történetnél azonban nem tudtam róla semmi egyebet. Később persze annál többet. Athina állítólag nagy férfifaló hírében állt, erről József, a tánctanár tudott a legjobban beszélni: “Öregem, tudod te, milyen gyönyörű lány volt Athina fiatal korában?!” – szokta mondani. Én pedig csak mosolyogtam, s miközben megértően hallgattam Józsefet, arra gondoltam, hogy sohasem néztem úgy Atinára, mint aki méregetni kezdi benne a nőt. Talán mert szívből kedveltem, s a szív nem tűri a méregetést.

Egy alkalommal aztán, amikor Athina nem állt elő éppen valami
furcsasággal, például, hogy valljam magam görögnek és vegyek részt a helyi nemzetiségi képviselőválasztásokon – erről majd máskor mesélek – orthodox hitéről kérdeztem. Annyit persze én is tudtam az orthodox kereszténységről, hogy a bukott emberiségről alkotott felfogása nem olyan komor, mint a nyugati kereszténységé. Éppen ezért gondoltam, hogy a dolgok közepébe vágok, s megkérdeztem: mi a helyzet nálatok, orthodoxoknál, a szabad akarattal?

– A mi családunkban nem volt divat a vallásosság, a szüleim különben is kommunisták voltak, ezért is kellett menekülniük Görögországból. Ami az orthodox kereszténységet illeti, már felnőtt fejjel – időnként visszatérve Görögországba – volt alkalmam arra, hogy közelebbről is megismerjem a helyi kultúrát a vallásos dolgokkal kapcsolatban, már csak azért is, mert rájöttem, hogy ez sokkal jobban illik az én lelki alkatomhoz, mint a nyugati kereszténység – mondta felém fordulva mintegy bevezetőként, majd így folytatta: Persze nem vagyok a szó eredeti értelmében gyakorló hívő, de azt fontosnak tartom, hogy Isten szabad akaratot adott az embernek, szabad választást a jó és rossz között, mert Ő az emberben a gyermekét, nem pedig a rabszolgáját látja. Lehet, hogy furcsa, de Máriát sem azért tiszteljük, mert szűzen szülte Jézust, ez szerintem egyébként is a mese világába tartozik, hanem azért, mert ő a legjobb példája az Isten és a szabad akaratú ember együttműködésének. Tőlem például mindig is távol állt a katolikusokra jellemző elfojtottság, mesterkéltség, merev lelki-álarc viselés. A görögöktől amúgy is idegen a hamis engedelmesség és a hamis alázat, amely az egyházi szervezet érdekében elnyomja a mélyebb meggyőződést, s kiöli a szív őszinte elképzeléseit. – Ezen a ponton kezdett érdekessé válni a beszélgetés, Athina ugyanis akaratlanul is görbe tükröt tartott a “nyugati keresztények” elé, ezt egyszerre tartottam találónak és mulatságosnak. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg a következőt: – Ha jól tudom, az orthodoxia, minden szigorúsága ellenére, az emberi természetet jónak tartja, de mi a helyzet az erosszal, vagyis a szenvedélyes szeretettel?

– Fogalmam sincs, hogy az orthodoxia mit tart róla, tarthat róla akármit, én az eroszt is jónak tartom. Még soha nem bántam meg egyetlen szerelmemet sem – mondta a legnagyobb természetességgel Athina. Ekkor azonban a konyhából váratlanul feleségem kiáltott ki valamit, így aztán vége is szakadt a rövid eszmecserénknek. A beszélgetés iránya ezután másfelé kanyarodott, s a későbbiekben sem tért vissza az eredeti témánkhoz. Aztán, valamikor késő éjszaka Athina taxit hívott és távozott.

Bennem azért még sokáig megmaradt, amit az orthodoxiával kapcsolatban mondott. Új fényben világította meg mindazt, amit a görögökről főként a művészi-, a filozófikus- és a tudományos gondolkodást illetően eddig képzeltem. Sok bibliai vonatkozású dolgot is eszembe juttatott. Például azt, hogy a görög mentalitás, már Pál apostolnak is kemény diónak bizonyulhatott. Hogy miért? Itt most nem részletezhetem, de tény, hogy a zsidóból lett keresztény igehirdetőt – mindenfajta rosszhiszeműség nélkül – furcsa és fecsegő embernek tartották a rációhoz és józan észhez szokott görög filozófusok. Ami egyébként a görög kultúra korabeli hatását illeti, ne feledjük azt sem, hogy az evangéliumok eredeti nyelve – az Újszövetség többi könyvéhez hasonlóan – a koiné görög volt. A koiné az ógörög nyelv dialektusaiból kialakított köznyelv kb. i.e. 300 és i.sz. 500 között volt a legelterjedtebb. Kivételt tehát csupán Máté evangéliuma képezett, ami egyesek szerint eredetileg arámiul íródott, de már görög nyelven terjedt el. Mindez persze már a múlté, és nem is igen tudnak róla az emberek.

Ami engem illet, természetesnek tartom, hogy ma a görögségről – akárcsak más nemzetekről – mindenkinek más jut eszébe, van, akinek például a mai vendégmunkások, van akinek pedig az antik görög kultúra és művészet különböző, neves alakjai. Valójában azonban, mint a legtöbb sablonos elképzelés, ezek is tele vannak előítéletekkel, vagy ha tetszik kisebb-nagyobb, tévedésekkel. Így például az ókori görögökről is számos tévhit van közforgalomban, illetve sokféle fantáziaképet vetítenek ki rájuk, de azt már kevesen tudják, hogy a görögök ugyanúgy a tengerbe dobálták az ellenséges – ám ugyancsak görög – spártaiak szobrait, ahogy azok az övéiket, és egyáltalán nem érdekelte őket a “tiszta, romlatlan kultúra” megőrzése, tehát alapjában véve ők is csak esendő emberek voltak. Másfelől a szobordobálás vagy szoborrongálás, mint tudjuk, gyakran tragikomikus helyzetekhez vezet. – Kinek ártott már szobor? – kérdezem én.

Athina, a maga homokvihar természetével – bár ritkán találkoztunk a hosszú évek során –, megtanított arra, hogy tőlem telhetően vegyem könnyedén és természetes módon az életet. Egyébként meglepően hasonlóan szól erről egy ókori görög sírfelirat is, a fiatalon elhunyt Szeikilosz sírkövén: Ὅσον ζῇς, φαίνου / Hozon dzész, fainu – Amíg élsz, derűsen élj! Más fordításban: Amíg élsz, ragyogj!

*Első közlés

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük