Kovács Gábor: Széljegyzetek az arcnélküliségről

Hat vagy hét éves lehettem, amikor a következőt álmodtam: talán a régi házunkban volt, a bányatelepiben, nem tudom pontosan. Szüleim előtt álltam, s ők hirtelen, mint egy álarcot, egyszerűen levették az arcukat. A döbbenettől meg sem tudtam moccanni. Ami ugyanis az álarcuk alatt volt, az leírhatatlan és számomra teljesen ismeretlen volt. Nem mondanám, hogy arc, inkább egyfajta kapcsolótábla szerű, sík felület, amelyhez hasonlót még életemben nem láttam. A rémület, hogy nem ismerem meg a szüleimet, elemi erővel tört föl bennem. Akkor persze eszembe sem jutott, hogy hozzájuk hasonlóan én is le tudom venni az arcomat. Ez – és minden más dolog feladása – azonban már más lapra tartozik, that’s quite another cup of tea, ahogy az angol mondaná.

*

Egy gyerek rémálmai csak ritkán kerülnek a felszínre, de még különösebb az, hogy évtizedek múltán is vissza tud valaki emlékezni ezekre a korai, zsenge, törékeny álmaira. Szüleim arcának elvesztése – mint afféle mélyen őrzött titok, csodával határos módon – engem is sokáig elkísért életem folyamán, s akárhogy törtem is a fejem az álom megfejtésén, sohasem jutottam megnyugtató eredményre. Igazság szerint az arclevétel mindig is borzalmas és értelmetlen élménynek tűnt számomra. Ma már persze mély lelki higgadtsággal veszem tudomásul, akkoriban viszont, amikor ezt álmodtam, még fogalmam sem volt arról, hogy az embereket arcuk bizonyos szempontból akadályozza valódi öntudatuk kifejlődésében.

*

Az én “jelenlegi” arcom például – folyamatos változásai ellenére, vagy inkább éppen ezekkel együtt – tipikus elő-ázsiai, armenid arcsémára épült, melynek elterjedési területe meglehetősen nagy, az időszámításunk előtti második évezredben az armenid a legjellemzőbb típus volt Kis-Ázsiában. Ez az arctípus kifejlett formájában közepesen hosszú, kissé széles, lefelé keskenyedő, erősen kiugrik belőle a húsos és hajlott orr. A híres “armenid orr” dicsérete egyébként a Bibliában is megtalálható: “Orrod, mint a Libanon tornya, amely Damaszkusz felé néz.” (Énekek éneke)

*

“Azt a nagyorrú gyereket hozzák ide…” – mondta apám, születésem után a csecsemőosztályon, megkönnyítve ezzel az ápolónők szorgos keresését. Persze az alapkarakter sokban meghatározza az ember sorsát, akárcsak az ősi hagyományokat őrző, japán nó-színházban, ahol a karaktermaszkokhoz rendszerint jól felismerhető és jól azosítható jellemeket is társítanak. Itt egy fenyőfának, egy tengeri-sellőnek vagy magának a bornak is lehet megtestesült szelleme, amelynek emberi maszkja van. Ez az átváltozás visszafelé is igaz, adott esetben az emberek démonná vagy halotti szellemé változhatnak, ilyenkor szellem-maszkot hordanak. A “nó” egyébként képességet, tudást jelent, mivel a kifejezés igéből származik, egyértelműen arra utal, hogy valaki képes valamire, valami a hatalmában van, meg tud tenni valamit.

*

Kisiskolás koromban sokáig kedvenc festményem volt Picasso: Három muzsikus című festménye. Egyszerűen lenyűgöző hatást tett rám a három maszkos figura, akik egy asztalt körül ülve, mintegy arctalanul és önfeledten zenélnek egy színpadon. “Micsoda ragyogó társaság” – gondoltam magamban, s nem is gondoltam arra, hogy ezeknek a zenészeknek egyéni arcuk is lehet. Ha jól emlékszem, volt még a képen egy kutyus is az asztal alatt, akinek – a képen láthatatlan! – feje árnyékot vetett a környező tárgyakra. Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen három Commedia dell’Arte szereplőt látok, méghozzá – Picasso elmondása szerint – három megszemélyesített alakot, a baloldali kék-fehér klarinétjátékos (Pierro): Guillaume Apollinaire, költő, a középső spanyol színekben pompázó, sárga gitárjátékos (Harlekin): maga Pablo Picasso, és a jobboldali barna ruhás, éneklő szerzetes pedig Picasso művésztársa: Max Jacob, aki egy személyben volt író, költő, festő és kritikus.

– Az én szememben, egy gyermek szemében, azonban mindennek semmi jelentősége nem volt. Semmi, de semmi az ég világon.

*

“A hottentották magasabbak, mint a busmanok, termetük elérheti a 159 cm-t, mongolid vonásaik is gyengébbek. A hottentotta kihalófélben lévő nép. Életmódjuk különbözik a busmanokétól, mivel ők a halászat és a gyűjtögetés mellett állatokat is tartanak. A fokföldi hottentottákat teljesen kiirtották.” – Olvasom egy embertannal foglalkozó könyvben. Egyszerre tragikus és felemelő élmény. Ha ugyanis egy nép eltűnik, az azt jelenti, hogy valamennyien “levették” már az arcukat. Tehát elmentek, vagy ha úgy tetszik, tovább mentek.

Ha akarom, szinte a gyerekkori, álombeli döbbenet erejével érzem jelenlétüket.

*

Nem kétséges, hogy szembe kell mennünk a korábbi igazságokkal, ha egy új igazsághoz szeretnénk eljutni. Van, akit éppen egy gyerekkori álom segít vagy segíthet ehhez, van, akit a hús-vér valóság. Azt látom, hogy mára a legtöbb ember bizonyos megfontolásokból arra a következtetésre jutott, hogy biztonságosabb másnak mutatkoznia, mint amilyen ő valójában. Akár tudatos, akár ösztönös ez a megnyilvánulása, óhatatlanul azzal a kockázattal jár, hogy elhiteti és elhiszi magáról: azonos vagy azonossá vált az általa hordott arccal (vagy maszkkal).

*

Megfigyeltem, hogy minden olyan esetben, amikor egy arc megjelenik a tudatban, érzelmeket és gondolatokat gerjeszt. Az érzelmek és a gondolatok rendszerint indítékul szolgálnak valamely lélektani folyamat vagy egy konkrét cselekvéssor elkezdéséhez és véghezviteléhez. Az arc tehát megteremti az uralkodó érzelmet, s ez utóbbi – közvetve vagy közvetlenül – valóságformáló tényezővé válik. Ez azonban csak egyféle valóságformálás (hétköznapi színjáték!) része, ami nagyon is kötött az arcosság, az egyénieskedés jelenségvilágához. Ehhez képest a konkrét értelemben vett átformálás – más szóval, az arclevétel – független az úgynevezett valóságtól, viszont alapvető őszinteséget feltételez.

*

Minél nagyobb mértékű tehát az őszinteség, annál inkább csökkenni látszik az egyéni arc jelentősége. Első pillantásra ez furcsa ellentmondásnak tűnik, de lényegében nem az. Gondoljunk csak bele, abban a pillanatban, amikor valaki önmagával azonos, s a maga tiszta lénye szerint mozog, kilép a külső és belső kényszerek hatása alól. Függetlenedik minden olyan késztetéstől, mely szerint valaki másnak kellene bizonyulnia, mint ami éppen ő. És éppen azért lehet önmagával – a maga tágasságában – azonos, mert nincs meghatározott sémákhoz rögzítve az “arca”. Ezt a belső szabadságot elérve indul el az ember ugyanis az arcnélküliség kezdeti foka felé. Személyes szinten ez a valódi – tehát utánzás és megjátszás nélküli –, szellemiség kinyilvánításának (megvalósításának) a foka. Ez az élmény éppannyira egyetemes, mint amennyire szubjektív. Egyaránt jellemzi az aszimmetria és a szimmetria.

*

Albert Camus a következőt kérdezi: “Ki a lázadó ember?” – Majd röviden így válaszol: “Az az ember, aki nemet mond.” A kérdés persze tovább is folytatható: Mi a nemet mondás lényege? – Erre nem kell feltétlenül szóban válaszolni, viszont fontos tisztáznunk, hogy a nemet mondásnak, akárcsak az arclevételnek, nem a kapituláció, nem a kivonulás a lényege, éppen ellenkezőleg, a nemet mondás, az arclevétel (!), valójában sokkal több, mint kifelé tartás egy sötét alagútból, inkább egyfajta ébredő félben lévő érzékenység, melynek valóságossága nem valamiféle menekülésben-, hanem a bátor szembesülésben testesül meg.

*

De vessük el még jobban a sulykot: az arclevétel szempontjából döntő jelentőségű felismerés lehet az, hogy az ember nem zárt rendszer, nincs lekötve egyetlen verbális nyelvhez-, egyetlen kultúrához sem. Hite és bizalma révén összekapcsolódhat más emberekkel, nála fejlettebb rendszerekkel, azaz lényegében a Nagy Egésszel. Amennyiben ezt elmulasztja, különleges képességei ellenére is megmarad abban a helyzetben, amelyben volt: saját erőfeszítései határánál. Az arclevétel valójában nem más, mint kapcsolódás mások és a világ egésze felé, éppen ezért fontos, hogy mindig oldott és laza legyen, nemcsak azért, mert a sarkosság általában megbosszulja magát, hanem azért is, mert minden valódi rendben rendetlenség van (kellemes rendetlenség), és minden rendetlenségben már ott a (nagyszerű) rend, még mielőtt bárki is észrevenné….

*

Az arcunkat levenni tehát – jobb szó híján – nem bűn (személytelenség), hanem erény (azaz a valódi személyesség). Ahogy korábban egy barátomnak írtam:

A helyes szó csak
az álarc. Az igaz szó –
arc nélküli arc.

 

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük