Kovács Gábor: A zarándokhely

Indul a busz Göreméből Konyába, Törökország egyik legrégibb városába. Abba a városba, ahova leginkább a vallásos törökök zarándokolnak el évente mintegy másfél millióan, felkeresve a kerengő dervisek, és egy 13. században élt költő, muszlim tanító és tudós, Dzsalál ad-Dín Muhammad Rúmí sírját. Ez mindenesetre megmagyarázza azt a tényt, hogy buszunk utazóközönsége főként törökökből áll, turistákat nem igen lehet itt fölfedezni, csak két magyar ül az egyik ablak mellet, a feleségem és én, ahogy éppen kifelé nézünk a sötét éjszakába. Szálláshelyünk, a Hotel Deluxe internetes oldalán előzetesen arról tájékoztatott; hogy bejelentkezéskor az ott megszálló házaspároknak érvényes házasságlevelet (valid marriage certificate) kell bemutatnia, a nem-házaspárok pedig egyszerűen nem kaphatnak közös szobát. Furának tartottam az egészet, ez még a török szokások ismeretében is túl szigorú előírásnak tűnt. Honnan szerezzünk most érvényes házasságlevelet? – futott át az agyamon. A helyszínen persze minden másképp történt, mint ahogyan általában minden másképpen történik, amit előzetesen elképzelünk. A recepciónál való bejelentkezésnél végül semmit nem kértek tőlünk, valószínűleg csak egy vallásos előírásnak – elvégre Konya híres zarándokváros – akartak ezzel eleget tenni, de annak is csak írásban, nehogy valaki számon kérje tőlük valamikor.

A szállás előkelőnek kívánt mutatkozni, de nem volt mindenben az, nekünk viszont teljességgel megfelelt. A hajszárítóhoz például gondosan érintésvédelmi tájékoztatót is mellékeltek, ugyanakkor szigetelőszalaggal volt csatlakoztatva a konnektorból kiálló másik végéhez. A légkondicionáló berendezés mindenesetre működött, ami nem mindegy, mert Konyában a nyár igen meleg. Maga a város több ezer éves kulturális örökséggel rendelkezik, mindemellett a régi és az új dolgok meglepően harmonikusan illeszkednek itt egymáshoz. Az első meglepetés furcsa módon a helyi villamos látványa volt. Olyan áramvonalas szerkezet siklott elénk, amilyen otthon, nálunk nem létezik, menetjegy helyett chipes kártyával közlekednek az utasok, akik között vegyesen voltak kendőbe burkolt, muszlim nők és – legalább ugyanilyen számban – a hosszúhajas-farmeros modern fiatalok.

Konyában két fő látványosság van, az egyik nevezetesség a mevlevi rend egykori kolostorában lévő Mevlana Múzeum, ami múzeum és kegyhely is egyben, mivel itt van elhelyezve Rumi sírja, továbbá az ő apjának- és fiának-, valamint a mevlevi dervisrend más vezetőinek síremléke is. A másik látványosság pedig a kerengő dervisek tánca. A dervisrendnek, a mevlevi testvériségnek komoly múltja van, Rumi legidősebb fia, Sultan Veled alapította apja emlékére és tanításának terjesztésére Konya városában a 13. században, így szertartásrendje közel 800 éves múltra tekinthet vissza. A szema, vagyis a kerengési szertartás kezdetén a dervisek hosszú, fehér ruhában, amely az ego leplét jelképezi, fekete köpenyben és csúcsos sapkában, amely az e világi sírokat és sírköveket szimbolizálja, lépnek be a „táncterembe”. A vezető elmond egy Mevlanához (Rumi másik neve, jelentése: „a mi mesterünk”) szóló imát és egy verset a Koránból, majd megszólalnak az üstdobok és a nádfuvolák. A dervisek háromszor körüljárják a termet, ledobják fekete köpenyüket, jelezve a földi kötelékek elhagyását, majd kezüket a mellük előtt behajlítva, fejüket félrebillentve egymás után kerengeni kezdenek. A forgás az óramutató járásának megfelelően indul, miközben a jobb kéz fölfelé, az ég felé néz, a bal kéz pedig lefelé, a föld felé néz. A forgás egészen az extázisig folytatódhat, s ez az önkívületi állapot egyfajta felismerést, megvilágosodás élményt nyújthat a kerengő vagy táncoló derviseknek. Konyában egyébként minden évben, december 17-én Rumi halálára emlékező fesztivált rendeznek, melynek keretében a kerengő dervisek is fellépnek a Mevlana Kulturális Központban.

A hétköznapok első látásra itt is rohanósnak, izgalommal telitettnek tűnnek. Érdekes, hogy Konya mértani középpontjában, akárcsak egy kusza pókháló közepén, nem a városközpont – ami ettől némileg nyugatra fekszik –, hanem a Mevlana Múzeum épületegyüttese áll. Innen fél óra alatt kényelmesen besétálhatunk a nyüzsgő, embertömegekkel teli centrumba. A belváros szívében található az Alaaddin domb, ami tulajdonképpen egy hatalmas, gondozott parkból áll, ami nagy füves részekkel, szép padokkal és elegáns teázókkal van tele, ez utóbbiak sajnos mindig tele is vannak. A domb alatt azonban van egy másik nagy, patinás teázó. Egy alkalommal, elcsigázva az egész napos kóborlástól éppen ezt néztük ki magunknak. A teázó neve Camli Köşk (dzsámlikösk) volt, ami magyarul Üvegpavilont jelent. Itt az volt a szokás a teával – akárcsak a prágai U Flekuban a sörrel –, hogy ha kiittad az italodat, rögtön hozták a felszolgálók a másikat. Ez alkalommal azonban legnagyobb meglepetésünkre nem így történt. Még nem ment le a nap, amikor beültünk a kipárnázott, hangulatos helységbe. Az időpontnak azért van külön jelentősége, mert éppen a böjti időszak (a ramazan) közepén jártunk, s ilyenkor az emberek naplemente után valósággal megszállják a különböző éttermeket és teázókat. A személyzet csak itt-ott lézengett, asztalokat törölgettek, kis kerti utakat, ösvényeket locsolgattak a szökőkút vizéből stb. Majd pincérek tűntek fel, párnákat hoztak, és ugyan még világos volt, de felkapcsolták a lámpákat, beindították a szökőkutat, szóval, ha lassan is, de beérni látszott ücsörgésünk gyümölcse. A tea viszont még mindig nem volt sehol. Türelmesen kitartani, csak ezt tudjuk tenni, döntöttük el magunkban szavak nélkül a kérdést.

Törökországban a teafogyasztás egyébként kedvelt foglalatosság, egész nap lehet teázni, évszaktól függetlenül. Mivel a török tea igen erős – kétrészes teafőzőben készül, melynek aljában víz forr, felső részében pedig a tea esszencia fő –, ezért nagy csészék helyett kis, jellegzetes alakú üvegpohárban tálalják és tej nélkül fogyasztják, cukorral vagy anélkül. Az egésznek van egy kellemes, világias hangulata, amit én – bizonyos megfigyelések alapján – a tükörsima nyugalom perceinek nevezek. Van olyan török ismerősöm, aki képes akár több tíz kilométert is utazni csak azért, hogy a teát egy kellemes helyen iszogassa. Tíz perc meditatív nyugalom – naponta akár három-négy alkalommal is – egy lüktető nagyváros kellemes szögletében. Kell-e ennél több a gyors feltöltődéshez?

Lássuk tehát, mi történt a mi teánkkal, Camli Köşk (Üvegpavilon) teázó:

21:32 – A pincérek egy belső helységben, amire innen, ahol ülünk, éppen rálátni, befejezték vacsorájukat, szép lassan pakolni kezdenek.

21:34 – Rajtunk kívül már legalább tíz fővel nőtt a vendégek száma. Az törzsvendégek közül egy-két veteránnak odakészített fotel is jár, egyébként a helyiek rögtön kiválasztják a megbízható, jó székeket. Időközben a szökőkutat színváltós fényekkel világítják meg.

21:38 – A környező utcákból egyre többen szállingóznak befelé. Teának még nyoma sincs.

21:41 – Megjött a pincér az első teával. Éljen!

21:43 – Visszajött a pincér, mindenkitől beszedi a teákat és kézzel-lábbal, mobiltelefonján a Google fordítóval közli, hogy a tea nem jó. Tévedésből klóros vízből készült.

A mellettünk lévő asztalnál egy férfi, aki már beleivott a teájába, sűrűn köpködni kezd. A pincérek odabent nevetgélnek, az egyik éppen boxolni kezdi a másikat. Kitartunk-e továbbra is? – ez itt a kérdés. Közben egyre többen jönnek befelé, mert itt-ott vannak még szabad helyek. Az újonnan jöttek nem értik, miért nem jön a tea. Mi tudjuk, miért késik. A szökőkútnak mindenesetre klóros szaga van. Hiába kérdezné is valaki, hogy milyen vízből készült a tea, a választ sűrű homály fedi a kívülállók számára.

21:59 – A pincér le-föl rohangál. Sajnálkozva tájékoztatja a vendégeket, hogy „its finished”, ma már semmi szín alatt nem lesz tea.

Átérezve a helyzet komolyságát átmentünk az Alaaddin dombon lévő egyik előkelő külsejű teázóba, ahol a pincérfiú szakasztott úgy nézett ki, mint az Amerikai szépség c. filmből a narkót áruló, fehér öltönyös Ricky Fitz. A kiszolgálás és a tea ezúttal kifogástalan volt. – Persze tudom, hogy az egész teázás körüli cécó tulajdonképpen jelentéktelen, számomra azonban ezek az apróságok mégsem jelentés nélküliek, a szertartásosság, a helyes sorrend képes kiemelni ugyanis a tea legjobb ízét. Ráadásul minden szertartás lényege – bárki bármit is mondjon – a belső értékek felemelése.

Másnap hajnalban – hogy még valami furcsa történjen – Rúmíval álmodtam. Arról beszélt, hogy Istent hívhatjuk Kozmikus Énnek is, aki a semmiből teremtette a világot. Továbbá, hogy nincs élettelen anyag, a föld és a víz, a tűz és a levegő mind élnek, bár számunkra élettelennek tűnnek. Ugyanígy az állatok sem gépek vagy automaták, hanem egytől-egyig testvéreink. Miután felébredtem, rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem pontosan az álom minden egyes részletére, Rúmí utolsó mondata azonban a szerencse folytán így is megmaradt az emlékezetemben: “Ne gondoljatok úgy a Földre, mintha az halott és tudattalan lenne, ellenkezőleg, a Föld él, éber tudata van és remeg.”

Ez az a pont, ahol már nagyon is közel kerültem írásom kitűzött céljához, ahhoz a lehetetlen vállalkozáshoz, hogy Rúmí sírjáról, a zarándokhelyről beszéljek. Előtte azonban érdemes az élő személyről, az Afganisztánban született és Törökországban híressé vált Rúmíról is néhány szót ejteni. Rumi egyéniségében – mindamellett, hogy vallástudós, filozófus és kiváló költő volt –  talán az a legfontosabb, hogy mindig arra koncentrált, ami az embereket összeköti, s nem arra, ami elválasztja. Az összekötő anyag pedig véleménye szerint egyedül a szeretet. De nem akármilyen szeretet. Tulajdonképpen nagyon közel áll, sőt, azonos a jézusi szeretettel. Jézus magas pozícióját az iszlámban a Koránon kívül éppen Rumi költészete példázza a legjobban. Isā Masih (ejtsd: Iszá Mászí), “Jézus a Messiás” – akit anyja,  Szűz Mária a Szent Lélek (Allah Szelleme) segítségével szült e világra – Rumi csodálatos költészetében többször is felbukkan. Ennek következtében a szufi bölcsek is mindig nagyra értékelték Mária személyében a tisztaságot és az engedelmességet, mint ahogy minden emberben, aki a Mindenható  szolgálatába szegődik. Rúmí természetesen Jézus alakjának megítélésében hű marad az iszlámhoz, ebből adódóan Jézust áldott embernek és prófétának tartja, de nem Istennek. – De vajon nem ugyanezt vallja az egyetlen magyar alapítású protestáns felekezet, az unitárius egyház is?  … Az Istenhez fűződő szeretet dicsőítésében Rumi tehát egészen odáig megy, hogy lelkében sem muszlimnak, sem kereszténynek, sem zsidónak, de még pogánynak sem vallja magát. Egyes-egyedül csak embernek, aki Isten szeretetétől mámoros. Rumi szerint éppen ez az isteni szeretet az örökkévaló forrás, amiből a szufizmus – lásd szófia, bölcsesség – valódi és hiteles lelkülete, továbbá életérzése és látásmódja táplálkozik. Külön figyelmet érdemel még a “jézusi vízen járás” Rumi általi értelmezése is: e szerint, aki világi életet él, a külső úton, a szárazföldön jár, aki viszont a szellemi élet útjára tér, az a belső, rejtett úton (a vízen) kezd járni.

Rúmí filozófikus tanait és költészetét természetesen itt nem  áll szándékomban részletekbe menően bemutatni,  tény azonban, hogy eszméi olyan átfogóak és egyetemesek voltak, hogy – a szokással ellentétben – öt különböző vallási irányzat képviselői is megtisztelték jelenlétükkel a temetésén.

Mielőtt beléptünk volna a Mevlana Múzeum nyugati főbejáratán, eszembe jutott egy hazai, törökkori párhuzam. Kevesen tudják, hogy a mevlevi rend legészakibb központja a pécsi Jakováli Haszán Dzsámihoz tartozó derviskolostor volt. A 17. századi, törökkori Pécs tíz mecsettel, hét dzsámival és hat derviskolostorral is rendelkezett. Ez utóbbiak közül a leghíresebbnek Evlia Cselebi, török világutazó,  a Jakováli Haszán pasa kegyes alapítványából működtetett Mevlána Rúmí tekkét (derviskolostort) tartotta. Nem véletlenül rajongott érte Cselebi, hiszen éppen e kolostor által került be Pécs neve – mind a mai napig – a mevlevi köztudatba. Most pedig vissza a konyai Mevlana Múzeumba. Az első teremben a falak tele vannak különböző idézetekkel Mevlana (Rumi) műveiből. A főbejárattal szemben nyílik a türbe (sírkápolna) kapuja. A türbében hat koporsó van a fő helyen, a legnagyobb Mevlanáé a többi pedig jelesebb dervis társaié. Egyébként Mevlana családján kívül itt nyugszik minden leszármazottja, tehát több mint hatvan díszes koporsó található itt. A híres Zöld Kupolás Türbe a múzeum-kolostor legszebb része, 1274-ben készült és 25 méter magas. Türkiszzöld fajansszal borított falai és kupolája egyedülállóvá teszik egész Törökországban. A türbéből az ezüst kapun át jutunk tovább. Valójában ez egy diófakapu, ami 1599-ből való ezüst díszítéseiről- és feliratairól kapta nevét. Innen északra nyílik a Semahane (kerengő terem), ahol a dervisek táncoltak. A Semahanéhoz pedig nyugatról a Kanuni Süleyman által építetett mecset csatlakozik egyetlen minaretjével. A mecset közepén üveg alatt a világ egyik legértékesebb könyvgyűjteménye található, körülbelül ezer év termése. Visszatérve a bejárati részhez érdemes benézni az oldalt húzódó kis helységekbe, amelyek valamikor a dervisek cellái voltak.

Az ember sokszor úgy van jelen, hogy nincsen jelen. Ami engem illet, A termek, udvarok és szobák keletiesen túldíszített labirintusában bolyongva észrevétlenül átcsúsztam egy másik dimenzióba. Meglepő módon itt, ebben a különleges környezetben, eszembe jutott valami a Rumival kapcsolatos korábbi álmomból; nem egy konkrét történés volt ez, inkább csak egy hangulat vagy érzés, ami az álomban még megvolt, de ébredés után már nyomtalanul el is párolgott belőlem. Most viszont újra átélhettem – hála a varázslatos tárgyaknak –, akárcsak az álmomban, anélkül, hogy behunytam volna a szememet. Rumi közelében ugyanis nem valamiféle idegen-, hanem társ, ha tetszik, “embertárs” voltam, sőt, magától értetődően otthon éreztem magamat, biztonságban, egy határtalan szellemi hazában, ahol nem számít, hogy ki milyen vallású és nemzetiségű, mert sallangok nélkül csak a szív – a lelki középpont – tudatában kell lennie. Ahogy Móra Ferenc mondja nekünk versben, bizalmasan, mintha csak egy szufi bölcset hallanánk: a szív a legfurcsább csavargó, vigyázzatok reá nagyon!

A zarándokhely berendezésének letisztult egyszerűsége itt egyfajta tisztelettétel volt a dolgok természetes és legigazabb valója mellett. Az áhítatot, az ünnepélyes csendet, amit akkor és ott éreztem, azonban semmi sem képes visszaadni.

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Köszönöm. Szuper élmények és fennkölt gondolatok.Nagyon jó volt olvasni…Szeretnék érdeklődni, hogy további utibeszámolói hol olvashatók?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük