Kovács Gábor: Zarathustra és a verebek, napló-töredékek III.  

Akkoriban, amikor ez az eset történt, gyakran vendégeskedtem egy barátomnál, Z-nél, akivel mellesleg kollégák is voltunk egy általános iskolában. Z lakása nem messze volt közös munkahelyünktől, ebből adódóan gyakran beszélgettünk itt egy-egy kávé mellett munkahelyi dolgokról, vagy az élet más, ettől meglehetősen eltérő, kérdéseiről. A barátom együtt élt az anyjával, aki őt, mint a későbbiekben megtudtam, kiskorában több évre gyermekotthonba adta.  Hogy miért, arról csak a találgatások szintjén keringtek bizonyos mendemondák. Az egyik ilyen szerint Z anyja aktív közéleti tevékenysége és bokros teendői miatt – azt hiszem, szakszervezeti tisztviselő volt – mondott le a fia neveléséről, természetesen csak egy “átmeneti” időre. Később aztán már az egyetemről hazakerülve, Z újra együtt kezdett élni az anyjával. Időnként voltak ugyan nőügyei, de végül, s ebbe nehéz természete is belejátszott, mégiscsak agglegény maradt.

Történt egy alkalommal, hogy ismét Z-nél kávézgattunk. Egy óvatlan pillanatban, mialatt Z a konyhában foglalatoskodott, édesanyja félrevont engem a nappali szobában és a következő mondta: – Most nézd meg Gáborkám, hogy mit művelt velem ez az állat – majd megmutatta a nyakát, amelyen fojtogatás nyomai látszottak. A döbbenettől szólni se tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek ebben a helyzetben. De nem volt sok időm gondolkodni, Z jelezte a másik szobában, hogy kész a kávé. Részvétteljes mozdulattal elbúcsúztam az édesanyjától, majd átmentem Z szobájába. Amellett, hogy megráztak és mélységesen nyugtalanítottak a történtek, egy pillanat alatt eldöntöttem magamban, hogy Z-nek nem szólok a kínos jelenetről semmit. Magamon is csodálkoztam, hogy rezzenéstelen arccal tudtam tovább folytatni vele a beszélgetést.

Később aztán higgadt fejjel végiggondoltam a történteket. Z beszédstílusa jutott eszembe, ami a legtöbbször tanító, moralizáló volt, ezzel szemben az anyjáé hízelgő, bizalmaskodva tanácsadó. Z.  szinte minden esetben meg volt győződve a maga igazáról, anyja viszont annak ellenére, hogy rejtett büszkeség munkált benne, elfojtva az ilyen irányú érzelmeit, segítő cselédként viszonyult a fiához. A fojtogatás ügy persze később is nyugtalanított, különféle rém-forgatókönyveket képzeltem el magamban, de mivel a botrány elülni látszott, lassan-lassan én is napirendre tértem fölötte. Sőt, Z.  anyja sem hozta szóba soha többé, mármint akkor, amikor újra négyszemközt beszélhettem vele. Végül is úgy könyveltem el magamban ezt az egészet, mint egyszeri, majdnem végzetessé váló családi perpatvart, amiben súlyos tettlegességre is sor került. Elfelejteni persze nem tudtam.

Évtizedek múltán történt, hogy meglátogattam Z-t. Anyja ekkor már nem élt, de bekeretezett portréfotója ott volt Z íróasztalán. Barátom nagy tisztelettel beszélt róla, s azt is megjegyezte, hogy rendszeresen imába foglalja a nevét. Ezen legalább úgy elképedtem, mint amikor az anyja megmutatta nekem a saját nyakán Z fojtogatásának nyomait. Ekkor tudatosodott bennem az érzelmek döbbenetes és szinte kivédhetetlen forgandósága. Azt, hogy a harag bizonyos esetekben könnyen szeretetté válhat, a szeretet pedig ugyanilyen könnyen válhat gyűlöletté, eddig is tudtam. Ez azonban több volt annál, Z és anyja különleges szimbiózisban éltek.

Ha két ember annyira összefonódva él együtt, hogy úgy érzik, egymás nélkül csak félemberek, és együtt alkotnak egy egészet, akkor ez olyan kapcsolat, amelyet lélektani értelemben szimbiotikus viszonynak hívunk. Az emberek közti szimbiotikus viszony alapesete a csecsemő és édesanyja között jön létre az első életévben. Ilyenkor a csecsemő úgy viselkedik, mintha ő és az anyja egyek volnának, egy rendszert alkotnak: egy kettős egységet, közös határokkal. Később ezt követi az elválás fázisa, amikor az anyától elválik a gyermek, és kialakulnak egyéni vonásai.

Felnőtt emberek esetében a veszély abban rejlik, hogy ezen viszonyon belül egyik fél sem bontakoztathatja ki magát, saját egyéniségét, vagyis nehézség adódhat az önmegvalósítással kapcsolatban. Ez a tudatunk beszűkülése, identitászavar, depresszió átélése, ha egyedül vagyunk, magányosság érzése is lehet, mivel nincs erőnk egyedül élni, és önmagunkkal lenni.

Egy folyamatosan veszekedő emberpár – akárcsak Z.  és anyja – esetében: egyértelműen az elválástól való félelem az, ami visszatartja a feleket az önállósulástól. És igen, eljöhet a pillanat, amikor a kezdetben a külvilág felé érzett agresszió egyszer csak a két emberben egymás ellen fordul, és szinte átmenetet nélkül meggyűlölhetik egymást. Az már csak a sors iróniája, hogy az örökös civakodásban kerülnek egymáshoz a legközelebb, de a legtávolabb is.

Kétségtelen, hogy vannak dolgok, amibe nem szerencsés beavatkozni, még akkor sem, ha úgy érezzük, kifejezetten nekünk szólnak.  Én sem avatkoztam be Z és anyja életébe.  Túl keveset tudtam ahhoz, hogy megtaláljam számukra a helyes megoldást.  A helyzet az, hogy az életben a legtöbb dolog kiszámíthatatlan, így például még az is lehet, hogy adott esetben a harag jó tanácsadó, a szándékosan kikapcsolt érzékenység pedig egyenesen életeket menthet.

(. . .)

Norbert Nowotny, bécsi virológus az emberiség öt legnagyobb járványáról elmélkedik a Heute hasábjain. A cikkben sok érdekességet sorol fel e nagy világjárványokról, a pestis, a himlő, az influenza, a HIV és a spanyolnátha mellett a jelenlegi SARS-CoV-2 (COVID-19)- ig bezárólag. Persze, csak zárójelben jegyzem meg, ennél sokkal több járványról is lehetne beszélni, lásd például: ebola, zika, malária, dengue láz, stb. Ettől függetlenül Nowotny listáján az első jelentős járványként a történelem folyamán többször is visszatérő pestis szerepel. Nowotny felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy a bécsi Grabenen van egy úgynevezett pestis oszlop (die Pestsäule), amely az 1679-es súlyos pestis járványra emlékeztet. Majd megemlíti még a híressé vált Liebe Augustin legendát is. E szerint: „Liebe Augustin” azaz „Kedves Augusztin” egy bécsi humoros dudás volt, aki köztudottan szeretett kocsmába járni. Az 1697-es pestisjárvány idején egyik este szokása szerint leitta magát, majd részegen kódorogva az utcán beleesett egy gödörbe a pestises hullák közé. Másnap a dudája miatt felfigyeltek rá, semmi baja nem esett és a pestist sem kapta el. Augustin népi hős lett, a mai napig, mint egy legendás bécsi figurára emlékeznek, története arra emlékeztet, hogy humorral mindent túl lehet élni. Egyébként erről szól az Ach, du lieber Augustin! című, remekbe szabott osztrák népdal is.

Igen, a humor valójában egy többezer éves gyógyszer az emberiség számára. Ugyan nem univerzális, de sokszor akár életmentő is lehet. – Jut eszembe nekem is egy – egyáltalán nem idevágó, de mégis – vicces történet.  Volt egyszer egy nagyon kellemetlen főnököm, aki, ahol csak tudott keresztbe tett nekem. Egy idő után erősen csípte a csőrömet ez a méltatlan helyzet. Elhatároztam, teszek arról, hogy az illetőnek egy ideig elmenjen a jókedve az apró gonoszkodásoktól, amelyekkel igyekezett engem úgymond ,,leleplezni”. A következő álpletykát (fake news) terjesztettem el róla; “Képzeljétek!,  azt halottam,  hogy Lang (alias Langaléta, ez volt a beceneve magas termete miatt) úgy elverte a feleségét a pécsi vásárban,  mint szódás a lovát.” – csak ennyi volt,  egy kósza kis álhír,  ami persze a szikrából kinőve futótűzként terjedt el a kollégáim között!  Lang, aki rendkívül hiú iskolaigazgató hírében állt mellesleg gyermekgyűlölő is volt, állítólag olyannyira méregbe jött, amikor eljutott az ő fülébe is ez a pletyka, hogy még nyomoztatott is a kitaláló avagy az álhír eredeti forrása után, de szerencsére nem járt eredménnyel. Isten bocsássa meg, de boldog voltam! És persze sokat nevettem rajta. Tudom, vitatható az eljárás, amit alkalmaztam, de – és ez mentségemül szolgáljon – kigyógyultam, ha nem is a pestisből, de legalább és véglegesen a Lang-féle piszkálódásokból.

(. . .)

A költő varjúpárok száma Baranya megyében meghaladja az 1400-at. Pécsett a fészekleverések és facsonkolások ellenére is nőtt az állomány, de nem olyan mértékben, mint a megye más részein, A fészkelők száma 652 párra tehető, ami 5,8%-kal több, mint tavaly – írja közös hírlevelében a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Baranya Természeti Értékeiért Alapítvány. Majd hozzáteszik: Érdekességként említhető, hogy Pécs területén a már lepusztulófélben lévő fészkeket több esetben is örvös galambok foglalták el.

Mindig is rokonszenveztem a varjakkal, az örvös galambokkal már kevésbé. Évekkel ezelőtt készítettem egy grafikát is, aminek A varjúkirály címet adtam. A varjak tollas emberek – egyes vidékeken legalábbis máig így nevezik őket.  Bölcsességük miatt nem meglepő, hogy több legenda állítja, hogy e madarak az ősi istenek és királyok szolgálói voltak, s a halál és a katasztrófák hírnökeiként tevékenykedtek. A zsidó hagyományokban a halál megtestesítői, míg a keresztényeknél a magányt és a Sátánt is szimbolizálták. A japánok viszont a mai napig Szent madárnak tartják. Régebben szokás volt az esküvőn két varjat elengedni és repülésükből az ifjú pár sorsára következtetni. Életük során állítólag csak egyszer választanak párt maguknak, így a hűség és kitartás jelképeiként is ismertek egyes területeken. Úgy tűnik – akár negatív akár pozitív volt a megítélésük – az ember mindig is közeli kapcsolatban állt ezekkel a királyi madarakkal. Azon már csak mosolyogni tudok, hogy Kínában egy népi hagyomány szerint a reggel 3 és 7 között hallható varjú károgás ajándékot jósol, a 7 és 11 közötti károgás esőt és szelet jelez, míg a 11 és este 6 közé eső károgás veszekedésre utal.

Hogy fokozzam a mesebeli hangulatot, itt említem meg a Madarakból lettünk című könyvet, pontosabban művészeti albumot, melynek szerzője egykori kollégám és jóbarátom, Pongrácz Éva.  Éva pedagógusként 30 éven át foglalkozott roma gyerekekkel. E munkájának gyümölcse ez a szép kiállítású könyv. Van benne egy eredetmonda, ami az oláhcigányok közt a legelterjedtebb. Idézem: „A romák valaha költöző madárként repültek ősszel messze Afrikának, tavasszal vissza, de egyhelyben akkor sem nyugodtak, mindig más tájra vágytak, hátha ott több eleséget találnak. Egyszer, amikor már sok-sok napja repültek száraz vidék fölött étlen-szomjan, nagy kövér mezőke jutottak. Úgy teleették magukat a szép búzaszemekkel, hogy aznap már nem bírtak továbbrepülni. Másnap is ettek, majd azután is, és megint maradtak.  Közben híztak, zsírosodtak, nem tudtak többé elrepülni.  Ősszel a kövér mező fonnyadni kezdett, gyűjtögetésre kényszerültek, mint a mezei állatok. Gödröket kapartak, kibélelték, belehordták, amit még találtak, aztán befedték. Utoljára gallyakból meg szalmából putrikat raktak, hogy legyen miben kitelelniük.  Munka közben megvastagodott a lábuk, a szárnyuk pedig elfásult és kar lett belőle. Ám azóta is szabad madárként vágynak és költöznek fel a hegyre, le a völgybe, mindig máshová.  És azért nem élnek kuporgatósan, mert tudják, hogy egy szép napon majd visszaváltoznak megint madárrá.”

Ami azt illeti, jellemző motívum ebben a roma eredetmondában a ,,hízás” és a ,,zsírosodás” említése az emberré változás során. Nem is beszélve a szárnyak elfásulásáról és a lábak megvastagodásáról. Mindez arra is utal, hogy hétköznapi, tehát mohó emberből, ha nem is lehetetlen, de nehezebb újra madárrá – szabad vándorrá – változni, mint fordítva.

Vélemény, hozzászólás?