Kovács Gábor: Zarathustra és a verebek, napló-töredékek

 

Most pedig valamit a révületről. Sanci (azaz Sándor) nevű unokám, egészen kis korában, tehát körülbelül egy és három éves kora között sajátos révületbe esett, ha váratlanul meghallotta az olasz himnuszt, elég volt neki telefonon lejátszani az ismert dallamot és máris abbahagyta a sírást. Erre egyébként szülei véletlenül jöttek rá, amikor egy hirtelen támadt ötletük nyomán – és mintegy “kétségbeesésükben” – himnuszokat kezdtek játszani neki, hogy  figyelmét  elterelve  abbahagyassák vele a  süvöltöző sírást.  Ez utóbbit egyébként egy zárt, szűkterű gépkocsiban utazva, mint tudjuk, fokozottan kellemetlen hallgatni.  Sanci esetében tehát ez a rögtönzött kísérlet az első, véletlenszerűnek tűnő alkalom után, függetlenül a körülményektől, mindig bevált. A gyerek arca kisimult, s végtelen nyugalom ömlött el rajta, szinte a csodával határos módon. Az ok persze mindmáig kinyomozhatatlan maradt, csak homályos, a ködösnél is ködösebb sejtései lehetnek ilyen ügyekkel kapcsolatban az embernek. Később persze már nem volt szükség az olasz himnuszra… Ami engem illet, sokáig azt hittem, hogy az ilyesmi csak zsenge gyermekkorban lehetséges. Aztán még az emlékét is kitörli belőlünk a zord idő, no meg a józan, vagy józannak hitt, emberi racionalitás.

De Nem. Egy frászkarikát! Ennek cáfolatára hadd álljon itt, jobb híján, a saját példám. Már jóval elmúltam ötven, amikor észrevettem, hogy a Korán (igen, az iszlám szentkönyvéről van szó) recitálásának hallgatásakor (arabul és aztán magyarra fordítva) sajátos révületbe, azaz meditatív hangulatba kerülök, amit semmilyen észérvvel nem tudok megmagyarázni.  A hatás itt is, tehát az én esetemben is, leírhatatlan és villámcsapásszerű volt. Fő jellemzője; valamiféle mély, belső nyugalom és kétségek nélküli, tehát a mai világban fantasztikusnak számító, otthonosság érzet.

Hozzá teszem, nem vagyok egyetlen tételes vallás követője sem. Az egyedüli, amiben alapvetően és meglehetősen tudatlan emberként hiszek, az a Teremtő bölcsessége.

(- – -)

Keleti művészemberek, elsősorban költők és festők szokták mondani, hogy a veréb a vadság és a könnyed természetesség szimbóluma. Fokozottan érvényes ez a Mediterráneumban és Afrikában élő embertűrő és szabadságszerető berki verébre. Bevallom, nekem is sokkal rokonszenvesebbek a verebek, mint a nagy és sokszor rémisztő címerállatok: turul, griff, főnix, kétfejű sas, holló stb. A magyar írók közül, és erre akár büszkék is lehetünk, egyedül Tandori Dezső az, akinek verébszeretete páratlan és váratlan megvilágításba helyezi ezt a kis jószágot (lásd: Sár és vér és játék, 1983). Mindent egybevetve, hogy tiszta fogalmat alkothassunk a madárvilág élelmes csínytevőinek igazi karakteréről, érdemes megnézni őket a hagyományos kínai tusfestményeken is. Ilyenek például Chen Zhifo madár-virág képei a 20. század közepéről. Ezeknek a képeknek már a címe is beszédes, itt most csak egy címet idézek az 1958-as évjáratból, amiben érzésem szerint a „veréb-szellemiség” lényege is benne van,  “A fenyő és a szilvavirág üdvözlik a tavaszi füveket, egy verébcsapat kárpótolja magát a téli hidegért.”

Mert ahogy a régi szólás is tartja: Nem fél a veréb kőből faragott botos embertől.

(- – -)

Van abban valami, amikor az ember nem gondol semmire, s kávézás közben tűnődve csak a kávéscsésze oldalán érezhető forróságon mélázik. Ilyenkor nem gondol arra, hogy a gyömbér ital, amit a kávé kiegészítéseként iszik, lényegében vízből, fruktóz-glükózszörpből, szén-dioxidból és savanyúságot szabályozó anyagokból áll. Nem is beszélve a kálium szorbát tartósítószerről és az olyan édesítőszerekről, mint az aceszulfám K és a jó öreg aszpartám. Ez utóbbi E 951-néven is ismeretes, s fehér kristályai mintegy kétszázszor édesebbek, mint a kristálycukor. Szóval ebből az egészből csak azt akarom kihozni, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a dolgok, és itt nemcsak fizikai, hanem a szellemi természetű dolgokra is gondolok, micsoda mélyszerkezettel bírnak.

(- – -)

L. például azt mondja, hogy az összes betegség meg nem bocsátásból fakad. Elég hihetetlen állítás. Végül is, hogy igaz-e vagy sem, nem tudom kideríteni. Viszont egyes esetekben érvényes lehet. Ismét saját példám jut eszembe, azt hiszem, hogy anyám halálakor – bármilyen furcsán hangozzék is – tudat alatt nehezteltem rá, hogy miért, azt nehezen tudnám megmondani. Őszintén szólva vannak olyan neheztelések, amelyeknek az okával egyáltalán nem vagyunk tisztában. Zavarba ejtően tudatlanok vagyunk. Egy felnőtt ember ilyesmit vonakodik beismerni, sőt letagadja még az érzést is magában, mert szégyellnivalóan gyerekesnek és nevetségesnek tartja. Dr. Freud szerint viszont ebben semmi nevetséges nincs, mivel az anya gyerek kapcsolatban a csecsemőkori és kisgyermekkori kötődés a táplálkozási szükséglettel van szoros kapcsolatban. Persze a csecsemőkori kötődés nem egyszerűen csak az éhség következetes kielégítésén múlik. Az anyák és a gyermekek közötti kötelék vélhetően jóval többről szól. Gondolok itt elsősorban a melegségre, az érintésre és a biztonságnyújtás fontos szerepére. Harry Harlow, amerikai pszichológus, aki munkásságában behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel, lásd drótanya-szőranya kísérletek, éppen a fenti okok miatt tartja Freud elméletét redukcionistának, azaz túlságosan leegyszerűsítőnek.

Visszatérve a saját példámhoz, részemről azért mégsem vetném el teljes mértékben Freud doktor elméletét. Velem ugyanis egész egyszerűen az történt, hogy anyám távozása után, elhíztam és időnként légzési nehézségekkel is küszködtem, mindemellett fölment a vérnyomásom is. Miután feltártam magamban az igazi okokat, psziché a’la Freud, a problémáim fokozatosan megszűntek. Tehát nemcsak L. állítása, hanem a freudi tétel is – mint a szervezetem “neheztelő” válaszreakciója – részben igazoltnak tekinthető. Legalábbis lélektanilag.

(- – -)

Van-e szavunk a halál előtti ötödik szívdobbanásra? – Ez a különös, költői kérdés jár a fejemben, amit Hortobágyi Lászlótól hallottam régebben, egyik zenetörténeti előadásán. Hortobágyi azon kevesek egyike, akik jól tudják, hogy a fehér ember által megvalósított és világra szabadított kizsákmányoló, kiméra-kultúra nemcsak könnyelmű és nagyképű, hanem halálos ölelésű is, legalábbis azon kultúrák számára, amelyek – a maguk merőben más természetű felépítésükkel – eddig kapcsolatba kerültek vele. A “bennszülöttek” számára – ha van még értelme egyáltalán ennek a szónak – a rabság mibenléte nem mindig érzékelhető, általában túl későn derül ki, hogy ennek a terpeszkedő kultúrának az idealizmusa életellenes; vagy az eszméket akarja hirtelen támadt erőszakkal megvalósítani, vagy az embert teszi ideátlan, gondolattalan “rovaremberré”. A kulturális leegyszerűsítés és elszegényítés ugyanakkor nem egy tudatos program része, mindez egyszerűen a rendszer sajátosságaiból adódik.

Hortobágyi szerint: ma mindannyian guggolva élünk. Maximálisan egyetértek ezzel a kijelentéssel!

(- – -)

Megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis igen nehezen kifürkészhető némely vonzalmunk és ellenérzésünk is. Én például kimondottan szeretem a puccos, előkelő helyeket, a régi kávéházakban az aranyozott stukkó díszeket, a sötétbarna, fénylő faburkolatokat a falakon, továbbá a zöld posztóval bevont, elegáns biliárdasztalokat. Ugyanakkor persze tisztában vagyok vele, hogy vannak olyanok, köztük például a feleségem is,  akik – némileg puritánabb ízlésük miatt – hányni tudnának az ilyesmiktől.                Ennek kapcsán jut eszembe, amit még apámtól hallottam, hogy dédapámat furcsa módon nem Kovácsnak, hanem Tóth Sándornak hívták, aki elmondása szerint világpolgár volt, házasság helyett, afféle amerikás-magyarként, a világot járta, majd kávéház tulajdonos lett Fiumében. 1940-ben hunyt el, vagy – ahogy szabadkőműves kifejezéssel mondanák – távozott az Örök Keletre. Örökségét nagyapámra kívánta hagyni, ám ő nem ismerte el apjának közel negyven évi távolléte után. Nagyon is valószínű tehát, hogy a kávéházak iránti vonzalmam (élén az 1894-től datálható New York kávéházzal!) a dédapámmal való lelki rokonságomból fakad. A kávéházak Mekkája egyébként kétségtelenül Bécsben van, gondoljunk csak a Cafe Sperl-re, ez a legrégibb, változatlanul megmaradt berendezéssel büszkélkedő, birodalmi stílusú kávéház. 1880-ban nyitották meg, tehát 14 évvel a budapesti New York előtt. Szóval ebben a vonatkozásban csakis a megtagadott Tóth Sándor jöhet szóba mint mintaadóm. Dédanyámról, Kovács Emíliáról ugyanis nem feltételezek ilyesmit, róla csak annyit tudok, hogy nevét Kovář Emíliáról írták át Kovácsra valamelyik cselédkönyvében. Így lettem aztán én is Kovács az idegen hangzású Kovář (kovárzs) helyett.

(- – -)

Annak idején, amikor Kiskunfélegyházán voltam katona, mindjárt a kiképzés elején,  valamiféle ideológiai ellenőrzésen kellett átesnünk. Gyurica hadnagy – emlékszem még a hangjára is – a következőt kérdezte tőlem: – Van magának példaképe? – Nincs – mondtam némi habozás után. Mire ő az írnoknak: – Írd be, hogy példaképe nincs.

Furcsa érzés fogott el, mintha valami titkot árultam volna el magamról. Persze szó sem volt ilyesmiről. Kaptunk egy kis piros könyvecskét is (Kézikönyv sorkatonák részére a szolgálati szabályzatból), melyben – minő meglepetés – nem Zarathustra tanításai voltak,  hanem a katonák magatartására és hétköznapjaira vonatkozó szigorú szabályok. Levelezés,  titokvédelem, látogatók fogadása, dicséretek, fenyítések, panaszok és közérdekű bejelentések. Csupa finomság. A Jelentések, jelentkezések rendje című fejezetben ilyen példamondatok szerepeltek vastagított betűkkel: „Főhadnagy elvtárs, Szabó tizedes jelentem, Halász alezredes elvtárs hívja Önt.” Vagy: „Százados elvtárs, Kaposi honvéd jelentem, Varga hadnagy elvtárs parancsára kihallgatáson megjelentem.”

Több évtized múltán most kinyitom a hasonló formátumú, ám merőben más tartalmú kis könyvecskémet, a Zarathustra tanításai-t. Ilyen fejezetcímek vannak benne: Szerelem és extázis, Érzés és imagináció, Tudás és bölcsesség, Természet és teremtés,  Önbecsülés és egyszerűség stb. Nem folytatom tovább. Azt hiszem, bár annak idején a „nincs” válasz sem volt rossz, ma már világosan tudnék válaszolni Gyurica hadnagy kérdésére.  – Egy ókori iráni pap, név szerint Zarathustra, aki Ahura Mazdá (a Bölcs Úr) prófétája volt, ő a példaképem.

(- – -)

Ha számvetést végzek, irodalmi vonatkozásban, és miért ne végezhetnék, kétségkívül    csak kevesek   által ismert  (underground) szerző vagyok, nem váltam  úgynevezett befutott íróvá, több-kevesebb kivétellel szinte csak a közvetlen, informális környezetem ismer. Ez jó is és bizonyos szempontból hátrányokkal is jár. Jó, mert teljes függetlenséget biztosít és “hátrányos”, mert   ezáltal a lehetséges reflexiók száma is korlátozottabb. Félreértés ne essék, nem a hírnévre vágyom, nem is valamiféle hivatalos elismerésre, igazából egyikre sincs szükségem. Hogy mi miért van és minek mi a jelentősége, annak semmi köze ezekhez a meglehetősen népszerű, de valójában üres kategóriákhoz. A magam részéről egyébként mind a hírnév utáni vágyat, mind az elismerés utáni vágyat elengedendő ragaszkodásnak tartom.  Már csak azért is, mert egyik sem szükséges “adalék” a belső béke, a boldogság eléréséhez.

– Hát akkor mi az egyáltalán, ami fontos?- kérdezhetné valaki.  – Az átláthatóság a fontos. A “transzparens egzisztencia”, ahogy Hamvas mondaná. Nemcsak az a lényeges  ugyanis, hogy egy alkotó hová ér el a képzeletével, hanem alkotásaiban annak is láthatóvá és visszakövethetővé kell válnia, ahonnan elindult. Ez a tiszta és nem elsinkófált átláthatóság az, ami számomra fontos, vissza tudok-e fordulni bármely pillanatban a kezdetekhez, a kiindulóponthoz? Mert igen: “Vissza lehet térni a füvekhez, a tavirózsához, a tóhoz.”

(In memoriam Nádas Péter, Talált cetli: és más elegyes írások)

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Ismét remek pillanatokat szereztél nekem Gábor barátom! S mint informális környezeted egyik tagja, gondoltam, egy reflexióval élek. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük