Mátyás B. Ferenc: A szerelem rozoga bordázata

(Történet a mobil/telefonok megjelenése előtti időkből)

Újra megpróbálta felhívni feleségét, de az éjszaka sem javították meg a szálloda kapcsolóközpontját. Kisváros – gondolta lemondóan -, miért működne?
Kinézett az ablakon.
Ünneplőruhás emberek sétáltak a más kisvárosokból ismerős Ismeretlen katonaszobor körül. Gyermekek tapicskoltak a szökőkút előtti, sekély pocsolyában, galambok szemelgettek járdaszéli szemétkupacok között, rőt bundájú, kóbor kutya pihent a pállott lombozatú eperfa alatt.
Valaki sikolthatott, mert kíváncsi pillanatra mindenki a templomtorony fölötti égdarabkára emelte tekintetét. Ám ott csupán csak egy zsebkendőnyi felhőrongyocska sült a napmelegen.
Akinek esze s lehetősége van, ilyen nyári vasárnapon kimenekül a városból, ahol a házakon fönnakad a szél, moccanatlan és főtt a levegő, a beton s az aszfalt jellegzetes kohó szaga kietlen sivatagokat, kiszáradt folyómedreket és szomjhalált idéz – hozta összhangba a látványt a hangulatával.
Kamikázé vagyok, akinek nincsen választása, csak sorsa. Ettől szinte hősiesnek is érezte a fordulatot, hogy itt rekedt ebben a számára érdektelen porfészekben, pont a születésnapjára.
Máskor is megtörtént, hogy egyetlen napra küldték vidékre, aztán a megbolygatott számviteli visszaélések, odafogta egész hétre. Torobán Ősd pénzügyi ellenőr volt; a számok mágusa. Amolyan leltározó félistenség.

Izzadástól nedves, gyérülő hajába túrt, majd ügyesen kifújta az ujjai közé tapadt szálakat. Nem hulltak alá. Tovalibegtek ablakából a hőség felhajtó hullámain, mint az ökörnyál.
No, no, no – csúszott ki a száján, ahogyan számok között vadászgatva szokott fellelkesülni, ha megsejti a könyvelési prédát, és nekiveselkedik rozoga bordázatára csupaszítani a csalást.
Elfordult az ablaktól, és körülnézett szobájában. Eltekintve az asztalra halmozott főkönyvektől, szokványos kisvárosi hotelhelyiség volt. Alig otthonosabb, mint hónapos albérletei, melyekben csupán élete értelmetlenségét érezhette, s amelyek végtelennek tűnő sorából házassága emelte ki: felesége, akiben ezért nem csupán szerelmesét, de bizonyos értelemben megmentőjét is nyilvántartotta.
Most pedig, tizenegy esztendő után, mintha hiba került volna sorsuk számvitelébe, először töltik el egymástól távol ezt a kétszeresen jeles napot, augusztus hatodikát: a hirosimai atombomba és az ő születésnapját. Mert Torobán Ősd könyvvizsgáló adatnak tekintette önmagát is az aggyal összegezhető Mindenségben, következésképpen, születésnapja révén a hirosimai áldozatok özvegyének.
Alkalmasint feltérképezhetnéd életedet, hogy honnan, hova jutottál, minek s kinek az árán, hány célodba törött bele a bicskád, a fogad, s hogy nyakad miért nem szegted még, és kik sodródtak melléd, hogy annál biztosabban elsodródjanak mellőled. Búslakodhatnál a bukásaidon, örvendezhetnél sikereiden – legyintett. Az ünnep elmúlik, és minden ott folytatódik, ahol az ember megszokta…
A forróság pedig csak szitált az égből. Hiába zuhanyozott hosszasan és fújta be magát verejték gátló illatósítóval, amire felöltözött, máris iszamósra izzadta teste hajlatait. Mérlegelni próbálta, hogy vajon elkötelezte volna magát, ha elfogadja a cég főkönyvelőjének hétvégi meghívását a balatoni nyaralójába? És szakmai pályafutása során először, arra az eredményre jutott, hogy visszaélt önnön kötelességtudatával. Ezt is meg szerette volna osztani haladéktalanul a feleségével.
Úgy döntött, megkeresi a városi telefonközpontot.

Útközben ekképp tépelődött: no, persze, az első születésnapod, az igen! A legeslegelső! Bezzeg! Élővé válsz, első segélykiáltásod kiszabadul a világba, köldökzsinórodra már bogot vetettek, és tulajdonodnak mondhatsz egy anyát! Ám, most megnézheted magad. Még anyád sincsen.
A postaépületre könnyen rátalált. Feladta rendelését, aztán a sorstársait figyelte, alkalmi testvéreit a várakozásban, akik magukba roskadva gubbasztottak a padokon, vagy járkáltak, széltében-hosszában feszegetve léptükkel türelmetlenségük börtönét.
Torobán Ősd nekivetette hátát egy oszlopnak. Behunyta szemét, felidézte felesége arcát. Biztos volt benne, hogy hozzá hasonlóan, az asszony is éppen arra vár, hogy végre beszélhessenek… Talán ki sem ment a kertbe, talán csak a gyermeket küldte ki játszadozni a házból, ő pedig ott ül ölbe ejtett kézzel a telefonkészülék mellett, elveszetten, akár üres kasban az egy szál méhecske – remélte, és oly erővel tőrt rá a felesége iránti vágy, hogy önkéntelenül a lelki szeme elé kirajzolódó arcához hajolt, és belecsókolt a levegőbe. Szégyenkezve nézett körül, de a várakozók saját szellemképeikre összpontosítottak, tudomást sem vettek pillanatnyi önkívületéről. Mégis átment a terem túlsó végébe, a telefonfülkék közelébe. Valójában boldog volt, amilyenné csak a szeretett lényre való várakozás teheti az embert.
S mintha megsürgethetné a kapcsolást, játékosan benyúl az egyik fülkébe, leakasztotta a telefonkagylót, és belehallgatott. A következő párbeszéded hallotta:
– Ezért még vért pisilsz, drágám!
– Vállalom.
– Próbálnád megúszni.
– Emlékeztetlek, hogy úszni sem tanítottál meg.
– Szellemes, de nekem végelgyengült a humorom!

Sietve visszaakasztotta a kagylót. El sem tudta képzelni, miféle kifúlt érzelmek csordulhattak túl a lehallgatott beszélgetőkben. Válás? – latolgatta. Elszeretés? Megcsalás, elhagyás? Unalom, csömör? – Sóhajtott egyet. – Pergőtűz és szuronyroham, egykor világra szóló szeretet romjain.
Megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy az ő házassága mentes az ilyen, vagy hasonlóan megalázó szócsatáktól. Sem a világnak, sem egymásnak szánt arcuk nem álarc. Szeretetüket és egymás iránti tiszteletüket nem kezdte ki az együtt töltött, tizenegy év elvárható, természetes rozsdája! Mégis kellemetlenül érintette a telefonos kisasszony bejelentése, hogy “a hívott szám továbbra is foglaltat jelez”.
– A feleségem kint lehet a kertünkben, s a készülék mellé tehette a kagylót – mentegetőzött.
– Minden bizonnyal, uram – hagyta rá udvariasan a telefonos kisasszony. – Fenntartja a rendelését?
– Igen – felelte Torobán Ősd -, de csak egy óra múlva próbálja ismét. Sétálok egyet, esetleg megiszom egy üdítőt, valamit… Tudja, ha feleségem el kezd kertészkedni, megfeledkezik az időről – magyarázta.
A telefonos kisasszony bólintott.
Butaság – dorgálta magát Torobán Ősd -, elvárnád, hogy születésed napját a fülledt szobában, a telefonkészülék mellett töltve ünnepelje?
Betért a közeli parkba. Lehet, szegénykém, folyamatosan hívja a szállodámat, hogy felköszönthessen, és azért foglalt a vonala… – talált mentséget felesége számára. Szerette volna felidézni a hangját, néhány kedves szavát, de az orvul lehallgatott beszélgetéstöredék megoldása ötlött az eszébe:
– Szeretsz?
– Szeretlek.
– Megbocsátasz?
– Nyúlj be…

Így hát kibékítette őket, összhangban saját elvárásaival. Képzeletében meg is ölelték egymást, mintha csak ő szorította volna magához a feleségét. Egy asszony, és egy férfi hangja, gondolta, és megpróbálta elképzelni őket. No, no, – lendült bele, ahogy olyankor szokott, ha leltározás közben a csalás nyomára bukkan, s nekiveselkedik bordázatukra csupaszítani a számsorokat.
De képzelete nem akart engedelmeskedni. Kérlelhetetlenül csak saját maga és felesége párosát rajzolta ki lelki szeme szellemvásznára.
Ám legyen – hagyta rá, de ekképp kiegyezve sem sikerült a hangokról lehántania az indulatok torzításait. Hiába álltak Torobán Ősd szerint már az ölelkezés küszöbén, az asszony hangja: nyúlj be, a győztes leereszkedő engedékenységét sugallta, míg a férfi, könyörgésnek is beillő szavaiban a visszafojtott düh és a reményvesztett kapaszkodás feszült… Talán, ha ismeri, hogy kapcsolatuk melyik szakaszában került sor lehallgatott beszélgetésükre, vagy hogy melyikük volt a hívó, a kapcsolatkereső fél, akkor talán sikerült volna saját testet is szabni a hangokhoz, látta be.
Furcsán érezte magát. A más búzáját öntötte a garatba, és a saját lisztje pergett ki az értelmezés malmából. Leült egy padra. Meglazította a nyakkendőjét. Rágyújtott. A füst édes-keserű ízétől bágyadt madarak jutottak az eszébe.
Feleségével pénteken beszélt, amikor közölte, hogy ésszerűbb maradnia. Alig néhány mondatot váltottak telefonon, a sajnálkozás, a megértés, a szeretet jegyében, ahogy szokták. Most mégis, mintha a lehallgatott párbeszéd töredék érzékenyebbé tette volna a hangszínek, hangsúlyok: a szavakat egymáshoz igazító logikai dallam iránt, gyanakodni kezdett.
– Gondoltam, hogy közbejön valami – mondta az asszony. –
Figyelted, hogy az utóbbi időben gyakran közbejön nálad?
– Maradnom kell, különben esélyt nyújtok a könyvek kikozmetikázásához – mentegetőzött ő. – Nagy dolog, nagyon nagy dolog, hogy magammal hozhattam a szállodába a főkönyveket. Hidd el, nagy dolog!
– Nagy dolog – mondta asszony -, nagydolog!
Ha pénteken nem talált kivetni valót, most egyértelműen gúnyosnak érezte, ahogy felesége a szavakat hangsúlyozta. Többször is kimondta, mintha ízlelgetné: “nagydolog, nagydolog”… És elpirult attól, amire gondolt.
Hirtelen hajrázó, énekelő, kolompoló, zászlókat lengető futballdrukkerek özönlöttek át a parkon a sportpálya felé. Torobán Ősd a pad alá húzta lábát, nehogy letapossák. Ő nem hódolt semmiféle labdajátéknak, bár – döbbent rá, az utóbbi egy-két esztendőben rendszeres gyakorisággal nézte végig a televíziós sportközvetítéseket. No, no, no – szisszent fel okfejtő összegezésekhez szoktatott elméjében, és miközben elapadt körülötte a kollektív sportőrület árja (a lehallgatott beszélgetés hatására?), cáfolhatatlanul felismerte, hogy a sportközvetítések pusztán csak alkalmat biztosítottak, hogy kiiktathassa magát a családi jelenből… No, no, no – ízlelgette gyanakvó szomorúsággal a feltárt magyarázat rejtettebb tartalmát is: menekülés lett volna csupán?
Nem bírt tovább ülve maradni. Visszaigazította a nyakkendőjét, lepallta nadrágját, elhagyta a parkot. Ám annak ellenére, hogy minden porcikája a telefonközpont felé vezényelte, ő az ellenkező irányba, történetesen a folyóhoz indult, mintha a hangulata feltört pályáin kisiklott volna az akarata.
A parton, mindjárt a híd fölött, a vármúzeum tetőteraszán vendéglő üzemelt. Torobán Ősd helyet foglalt a korlát melletti asztalnál. Unikumot és kólát rendelt. Aztán még egyet. A pincér, kérés nélkül hozta a többit, ahányszor csak kiürült a pohara.
A teraszról beláthatta az egész várost. A szállodáját, a postahivatalt, a sportpályát… Alant, a folyó fémesen csillogó csíkja saját kanyarodóiba fulladva, céltalanul veszett el a távolban. A híd lábának árnyékában valaki homokot gyűjtögetett. A mélyből kiemelt lapátjáról szétspriccelő vízpermet, sziporkázó fényfürtként hullott alá a napsütésben. A lassú víz algaszagát a teraszon is érezni lehetett. Torobán Ősd akarva, akaratlanul mélyeket szippantott belőle. Felesége éjszakai arcpakolására emlékeztette, melynek átható illatán fennakadt fenekedő gerjedelme …
Még ez is – gondolta. Szíve zakatolni kezdett, akár egy kurblis számológép, aminek összeakadtak fogaskerekei. A külső és belső forróság kohójában, már alig tudta eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy a szavak és a cselekedetek mögött meghúzódó igazság meztelenedik a lelkében?
A magasból most horgászokat látott, szügyig gázolva korbácsolták a vizet. Arrább gyermekek lubickoltak önfeledten, a parton fontoskodó szülők szidalmazták és dicsérték egy szuszra őket.
A saját kisfia jutott az eszébe, aki (no, no, no!) egy idő óta megmerevedik az ő, apai közelségében, mint a háziasított kisállat, ha nem tud kitérni a kevésbé kedvelt gazda érintése elől… Behunyta szemét, és mintha megtehette volna, azon volt, hogy felidézve felesége arcát, ezt számon kérje tőle; de magyarázatot legalább. Ám hiába erőlködött, csak hangját tudta előhívni az emlékezete szövevényéből, azt is egyetlen szóra, aztán az ital, a forróság és zavaros érzései furcsa képsorrá ötvöződtek az agyában:
– Vádolsz? – kérdezett viszont az asszony, és Torobán Ősd zárt pillái mögött kis csónak érkezett a folyón, a híd árnyékában lehorgonyozhatott, mert hajsókálva ott maradt, akár egy ringó színpad, fedélzetén egy nő és egy férfi ült egymással szemben, az enyhe és izzasztó szellő bele-belekapott az asszony dacosan hátra-hátravetett, barna fürtjeibe – te már soha nem fogsz megérinteni, mondta, és miként esténként megtette, akár a kétajtós szekrényt, magára zárta pongyoláját. A férfi, arctalanul is, hitetlenkedve pislogott: no, no, no, vízbe foglak nyuvasztani – mondta fináncos fölénnyel, vízbe, mert soha, de soha nem tanítottalak meg úszni – nevetett, s a loccsanás hangjára a parton ülő horgászok felkapták a fejüket, talán azt hitték, hogy harcsa vetett bukfencet fene nagy önbizalmában, s a botok fölé görnyedtek, mint megannyi kifent kérdőjel, hogy bebizonyítsák a páratlan szaktudásukat, és átszereljék a csalit harcsázóra, de amint kiderült, hogy csak egy asszony veszkölődik az árban, visszaültek kis székeikre, s foguk között morogták elégedetlenül, hogy lehetne talán kevésbé hangosan fuldokolni, sőt egyáltalán, hogy ne riadjanak el a keszegek is, de hangosan nem mertek rászólni a fuldoklóra, kikezdeni, te jó úristen, gondolták, egy feleséggel?
Torobán Ősd vegyes mezei-virágillatot böfögött fel. Megrázta fejét, s néhányszor mélyet lélegzett. Remélte úrrá lehet acsarkodó, egymásba maró lelki késztetésein, melyek lehetővé tették az imént, hogy képzeletében a valóság s az emlékezet kósza képei behelyettesíthessék egymást. De nem tudta kivonni magát a hatása alól, úgy érezte, észlelhetetlen hegek sajdulnak lelkében, családi verességek álnok nyomai, melyek természetesen simulnak bele a mindennapok egymásutánjába mindaddig, amíg a szeretet el is fedi őket. No, no, no – neszelt fel ismét, ahogyan szokott, ha a számok igazolni kezdik sejtéseit, s előtünedezik az álságok díszítése alól a hamisított valóság csupasz bordázata.
– Hát nem szeretsz?
– Minek a múltat szőrszálhasogatni, fiam?
– Boldogak voltunk…
– Voltunk, amíg fel nem faltad az ifjúságomat!
– Boldogok! Mint méhek a kasban.
– Amíg te ki nem zabáltad belőle a mézet!
– Amíg ki nem zabáltad belőle te a mézet.
Torobán Ősd megköszörülte a torkát.
– Valaki kizabálta a mézet – mondta a pincérnek.
– Hej, édes uram, ha csak a mézet zabálták volna ki – sóhajtott a frakkba öltöztetett vendégmunkás. Hosszú, hegyes orra volt, “mint egy mézlopó méh szívókája”. – Nézzen körül a városban, országban, akár Európában is, édes uram.
bólintott. Kissé imbolyogva indult a lépcsők felé. Szeretett volna ordítani.
– Mert csak üvölteni tudsz már!
– A te hangod sem egy Leoncavallo!
– Számmoly! Annyit legalább tudhatnál, hogy Leoncavallo zeneszerző, nem énekes!
Ez kétségtelenül a felesége hangja volt, de Torobán Ősd már nem hitt a saját fülének. Agyát zsibbadásig töltötte az egymásba gabalyodó hangok disszonáns kórusa. A főtéri szökőkút csobogójánál vizet merített a tenyerébe, benedvesítette arcát. Aztán a betonvályúba áztatta csuklóit. Fehér tollazatú galamb oltotta szomját a vízköpő kőrózsa árnyékában. Te békegalamb, nézett vele farkasszemet, s újból ráébredt, hogy Hirosima szomorú évfordulója van, augusztus hatodika, a születésnapja.
Olyan érzelmi forróság öntötte el, hogy beleszédült. Támaszt kereső ujjai a medence fenekén lerakodott moszatos iszapba süllyedtek.
Undorodva emelkedett fel. Feltűrte elázott ingujját, mintha evezni készülne. A hangok pedig csak acsarkodtak fejében, egyre azonosíthatatlanabbul, mintha lábosban összerázott pénzérméket akarna felismerni a csörgésük alapján.

Idejében érkezett vissza, a telefonos kisasszony már talpon állva kutatott utána a tömegben, egyre ismételgetve a kapcsolási fülkeszámot. Torobán Ősd mit sem törődve a várakozók irigy tekintetével, berontott a fülkébe, és a füléhez emelte a láncra kötött telefonkagylót.
Halló! – hallotta, s hallózott volna ő is boldogan, de nem jött ki hang a torkán. – Halló! Halló! Most miért csinálod ezt? Hallom, hogy ott vagy Ősd! Válaszolj, a fenébe is, halló…
Torobán Ősd ismét nekiveselkedett, de továbbra is csak tátogni tudott. Hunyt pillái éjszakájában, akár a csillaghullás, sűrű sziporkát vetett a vérnyomása, és halovány fényében vízben vergődő, arctalan asszonyt pillantott meg, amint az életéért küzdene, ő pedig a csónak peremére támaszkodva, szertartásosan föléje görnyed, mintha belemerevedett volna mozdulatába, amellyel igazságérzete parancsára, felesége érzelmeinek feltárt, rozoga bordázatát beletaszította képzelete háborgó folyamába.
Torobán Ősd úgy érezte, felparázslanak az idegei, agyában sercegve lángolnak fel a gondolatok, mint az égő zsiradék, és pukkadásig telik szíve a sikeresen elvégzett feladat nyomán támadt győzelemérzetével. Aztán hirtelen ellobbant a tűz, szíve lefújódott, s csak csüngött mellkasában akár egy kipukkadt léggömb rongyadéka. A telefonkagyló kicsúszott kezéből. Nadrágján egyre terjedő foltban átütött szabadon áramló vizelete, mosolygásba fagyó ajkán megcsillantak habosodó nyála, irizáló buborékai… De a szűk fülkében nem eshetett össze, úgy maradt rézsútosan az üvegfalnak dőlve, behajlított térddel, rángatózva még egy darabig…
Kapcsolásra várakozó asszony figyelt fel rá. Szemérmesen oldalba bökte társát:
– Nézd – súgta irigykedve-, micsoda perverz egy disznó, drágám.

*Első közlés

Veress Tamás – DUKAI Barnabás

1 hozzászólás

  1. Köszönet a szerkesztőknek, a grafika találó, Baráti Üdvözletem a Szerkesztőknek szeretettel, Ferenc, a Mátyásbé

Comments are closed.