Aranyló lélekecseteddel

1
Ne fess elém boldogabb álmokat,
koldulni indult a vak képzelet,
hiány-szülte, dühöngő átkokat
ne dajkáljon megértő, két kezed.

Ne mondd, hogy minden télre jő tavasz,
ha hervatagon halódik a táj,
hűlő szívemre emlékhó havaz,
zúzmarát visel a nyár-itta báj.

Hol van a hit, mely fáklyaként lángolt,
s kék bőrű égboltra feszített fényt?
Hol van a tűz, mely perzselt, világolt,

habfelhők pihéin vágott ösvényt,
törvényen, mint bősz üstökös gázolt,
hogy átformálhasson bűnt és erényt?

2
Rohanó időnk ráncos nyakára
nap mint nap pórázt akasztottam én,
de a beste naponta elrágta,
hogy hánykódjak az idő tengerén.

Vitorlám szakadt, elragadt az ár,
a békés öblöd messzire került,
kis papírhajóm a nyílt vízen jár,
s tűzfényű hitünk hullámba merült.

Dacolok mégis, evezek bátran,
csak a hitetlen balga adja fel,
lélekmeződön áll még a sátram,

tetején hívó csillagunk a jel,
indulok, s ha a poklot megjártam,
a vágy, az érzés otthonára lel.

3
Ó, fess elém még boldog álmokat,
kolduljon máshol a vak képzelet,
hiány-szülte, dühöngő átkokat
dajkáljon még megértő, két kezed.

Ó, hitesd el, hogy télre jő tavasz,
és szirom lep el mindent, mi most fáj,
jégszívemre ragassz fel fénytapaszt,
hogy olvadjon a fagyban rívó táj.

Hisz van még hitünk, parázson fénylő,
hogy üstökösként szántsuk az eget,
lélekutunk, a folyvást örvénylő,

spirálpályán még a mennybe mehet,
s ha ott élünk majd, mint két főbérlő,
a világ már bennünk kárt nem tehet.

*

Rácsaim védelme mögül

A rácsok? Ó, a rácsok nem miattam kellenek.
Nem harag, vagy düh feszíti mellemet,
nem büntetni, bűnhődni, csak adni akarok,
s mint a rangjuk-vesztett, fáradt angyalok,
vezekelve sírok én is szárnyakért,
nem számít, hogy a tett újfent elvetélt,
hisz a szándék percenként megfogan,
születni akar, mert neki dolga van.

A rácsok? A rácsok engem védenek,
hogy ne marjanak bitang, bősz kezek.
Nem engem zártak be a vasrudak,
hanem titeket zártak innen ki, Urak.
Itt benn béke és tisztesség honol,
ott künn csak a farkastörvény lohol,
kapzsi vágyak rohannak szerteszét,
hogy megleljék a gazdag élet terpeszét.
Amit Te kintről morgásnak hiszel,
az dorombolás, mely lelkemhez visz el,
és ha nyugtalan lépteimet látod,
útkeresés az, nem a Te világod.

A rácsok? Jó, hogy itt vannak velem,
csak zárja el holnapra szellemem.
Szárnyam pihéit tollfosztók ne tépjék,
hogy maradjon a jövő nemzedéknek érték,
hisz ma csak bárgyún a vánkosba tömnétek,
s így a holnap álmait darabokra törnétek.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük