Murányi Zita versei

a hullámokat kék mellénnyé gyűrve
öltözött ünneplőbe a Káli-medence
kicsivel messzebb a sás zörgése
emlékeztetett egy gyönge földrengésre

még mind remegett
amikor a vihar a földeket is föltépte
és a Fekete hegyen
víz csöpögött az aljnövényzetre

mégis a homokbánya sebhelye
a felvidék tenyerén ez a sápadt homlok
juttatta eszembe ilyen is lehetne az este
ha égne a hold de alatta a talaj is csonka volt

és megszakítva minden gondolatsort egyedül a lélek
lemeztelenedésére hogy mégis a víz vetkőzteti le
a partot hatszor zengett föl dörgés az éjben
talán majd az eget fedik be hajnali lábnyomok

még órákkal később
is úgy ragyognak mintha csillagok
nem tudni ők vagy mellettük a halvány félgömb
vonta-e ezüstfénybe a sápadt homoksivatagot

egyszer én is meghalok akkor
épp ilyen ezüstszínű a csont isten finom
fagyott tenyere szorítja az agyagot
és belül is elcsitulnak a viharok.

*

a nap csücskével játszik az ablak
a kert közepén elszórt apró fénymagokat
emeli zöld tenyerére egy-egy száraz szőlőkacs
a körtefa derekára is aranyszalagot csomóztak

rakoncátlan sugarak csak a fű nem áll föl
amit hajnalonta letaposnak de az elgyötört
szálakon végiggurul egy-egy harmatcsöpp
s ezüstös tükrében még látni hogy az újesztendőt

is ugyanaz a tavalyi fagy csipkedi
az ég közepén a téli gömb sem akar
egészen fölcseperedni most kisebb mint
nyaranta mégis fölmelegszik az ablakráma

egy-egy féltenyérnyi fény jut csak a rózsafákra
amiben hiányzó szirmaik próbálják megmosdatni
mintha holnapra vagy már ma esetleg valamelyik délutánra
de majd csak jövő májusban fognak újra kihajtani

de ugyanolyan feketén lángolnak tövisei
és lefelé konyuló levelein az alkony pihen
talán a fű hajtásáról kéne fölismerni
macska osont-e át itt az este vagy isten.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük