Murányi Zita versei

jeges vihar tomboló szél mondja
az időjós ez várható ma anyák napjára
talán mert a gyermeki szeretet az anyaszív
viharkabátja lehet van rajta néhány folt
évek alatt semmit se vékonyodott
zsebeibe még mindig belefér az égbolt.

*

először mindig a kertben a fát
három rés definiálja a lombját
reggelente szakad ki belőle a világosság
amivé lassan összeállnak fénymorzsák

finoman hálózzák be és járják át
a repedések akár a ház falát
mintha a gyönge törzs szövetébe ágyazták
volna az engedetlen éjszakát

és helyet szorítva a holdfénynek
minden éjjel ezüstösen ég el
a csillagok törékenységével
a kéreg amit az ébredés ismét összefércel

ha nem volna hiányos a lomb megszületne-e vajon
az alkony hallanám-e ahogy ez a vörös malom
vagy ágak csapása szakad át az esti ködfalon
hogy a világosság újra mindenséggé fakadjon.

*

a mélyhűtőben darabka jég
arcomhoz szorítom és mint a
megfagyott szívverés azon a félszigetnyi
darabon végiglüktet a fájdalom

a párnámon egy hideg tócsa
benne ázott hajhalom
fekszem mintha arra várnék
hogy valaki még egyszer föllocsoljon

az égen mint kecses madártestű felkelők
köröznek füstszínű felhők én arra gondolok
istennek nem lehet foga fölöttem is csak
az ég fáj ha összekoccan néhány felhőkorcsolya

arcomon darabka jég
zajlik a mennytörmelék
lehet mégiscsak fölkelnék de isten fürgébb
hátha valami szép szivárványos függelék

utoljára még átível a fájdalom tündérhegyén
ilyenkor csak arra gondolhatok
hiába sürögnek fönn hófehér hangyabolyok
nincs erő ami elvontassa a napot

*Első közlés

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük