Novák Imre: Az érzelmek és a vágyak terméke

Csak az absztrakt haiku tudja megteremteni a misztériumot,
miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba.
(Allen Ginsberg)

A természet az ember szülője, szellemi és testi táplálója, aki elmereng ezen, az máris közel került a haikuhoz. Hol szorosan, vagy tartalmilag és formailag vonzódva, kötődve hozzá, hol csak egy érzést őrizve, mikor történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozatát éljük át, vagy írjuk le, amelyek megszínezik a lelket. A rózsa lelkünk része.
Amíg az európai kultúrában jelentéssel átitatottak a művek, addig a haiku semmit sem akar elmondani, csak felkínálja magát megértésre. A haiku költői ereje a megfigyelésben és a természetábrázolásban rejlik. Nincs benne erőfeszítés, bemutatja az okok láncolatának ürességét, a dolgok ürességét, átéljük, hogyan lehet a semmibe faszöget verni. A természet elágazásaiban él. Vonzó benne formája rövidsége, sejtelmessége, az a bámulatos finomsága, ahogy néhány szóval képes felidézni természeti képeket tájakról, évszakokról, azaz az idő múlásáról, és képes benne megmutatni a gondolkodó, érző embert. A haiku olvasásakor szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladunk. Pár szóval elmondott események, vagy néhány szóval felidézett tájak jelennek meg előttünk, és észrevesszük, hogy mindegyikhez közünk van. Vagy voltunk ott, vagy oda kívánkozunk. Káprázatunk bilincsei szerinti képek vezetnek minket, felhagyunk a mindennapi élet praktikáival.
Hangulatilag és tematikusan két csoportra osztható. Az egyik a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik egy természeti kép gondolati háttér mögé húzódva mond képet, beszél valamilyen sejtésről. Ezek során az időpillanatok leírására vállalkozik a szerző, mikor az öt-hét-ötös szótagszámú vers írásába kezd. Ezzel együtt élményleírás is történik. A rész és egész fogalomkörében él, kicsiben látjuk az egészet. Ezért is mondhatjuk, hogy rokon az ikebanával, a bonszájjal, a tusfestészettel. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan, és itt is a gondolatot csak felfesti a költő, és azt egészíti ki a befogadó, a hallgató vagy az olvasó.
A haiku rímtelen költészet, de nem csak versalakzat, hanem műfaj is. Érzések rejtőznek benne a természeti erők titkairól. A legismertebb keleti versforma, ami nagy hatást fejtett ki a modern nyugati irodalomra is. Elődje a tanka volt, ebből származik. A tanka ötsoros 5-7-5-7-7 szótagszámú. Annyival bővebb, hogy az első három sor a látvány, a benyomás felrajzolása, a negyedik és ötödik sor az erre adott reakciót írja le.

Bármi lehet a haiku témája, bármiről szólhat. Jellemző rá a keleti diszkréció. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget benne, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása az idő lugasában. A titokig tudunk pillantani a flórázás és faunázás közben. Ha kelet felé nézünk, a nyugati oldalt csak emlékezetből idézzük fel, de látjuk. A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Eleget tesz ezzel a zen-életszemléletnek. Benne rejlik, hogy miért haragszunk öntudatlan.
Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre. A nyugati világban is inkább a városlakók számára kedvelt, hiszen a természet iránt örök vágy él bennünk, ha a füvön fekve a fűszálak közt nézelődünk, vagy az égen a fehér felhőket bámuljuk, amin nincs semmi csúnya.
A verselés máig legismertebb mestere Matsuo Bashō, aki a XVII. század második felében élt. Bashō már nem a felszínes humorra építi verseit, de az egyszerű emberek nyelvét használja, és ez már alapvetően sikert jelentett.

Álljon itt egy eredeti vers japán hangzás szerint Miklós Pál Zen és művészet című könyvéből:
Kimi hi take / Yoki mono miszerezu / yokimaroge.
Szó szerint így fordítható: Te tűz bambusz / jó dolog mutatni / hógombóc.

Hogyan fordítható versként magyarra? Erre csak kísérletet tehetünk, csak közelíthetünk az eredeti jelentés felé, pontosan – mint más verset – ezt sem lehet magyar nyelvre ültetni

Néhány kísérlet: Lángoló bambusz / mellé telepszem. Kezem / hógolyót szorít. Vagy: Hópelyhek hullnak / parázsló bambusznádra, / jégvirág csordul.

A haiku világunkat szimbolizálja, jelez, felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés a szereplők között, nem ír le eseményeket, nem hivatkozik régi írókra, történészekre. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthat a szerző írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez a befogadás során.
Ahogy már említettük, gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat. Talán ezért nevezik a tudat tizenhét pillanatának is. A tizenhét pillanatig tartó észlelés nem teljesen tudatos felismerés, nem is vált ki véleményt, állásfoglalást. Olyan, mint ahogy a moziban az állóképek gyors egymásutánja adja a mozgás illúzióját, mert ugye mozgás ott is sincs, csak észlelés.

A haiku gondolatiságában két részből áll, mely a metsző szó vagy hasító szó (kiredzsi) mentén válik ketté. Hangulatok, képek kifejezésével indul, aztán jön az általánossá válás, és ez vált ki utórezgést az olvasóból. A haikuban egyszerre rejlik benne a klasszikus tömörség és a romantikus rögtönzés. Halljuk a sziromkondulást és a felhőszakadást is. A megmászatlan hegyek vidékére visznek a halványan ragyogó fénynyilak, amelyek felsejlenek, de valójában nem is léteznek, de látszik rajtuk, hogy elérhetetlenek.
A költemények mikrokozmoszából meghitt természetszeretet árad felhőkkel és démonokkal. Motívumai az évszakokhoz kapcsolódnak, ezek terelik érzéseinket. A tavasz a csalogány, a cseresznyevirág, a nyár a kabóca, a mákvirág, a vadkacsa a telet jelképezi, míg a telihold és a krizantém az őszt szimbolizálja. Érzelmek és gondolatok. Egyszerre fejeznek ki elvágyódást és elvegyülést, ami lehet nyögés és sóhaj is. Valami mindig történik, de nem folytatódik semmi.

Oh nyári pázsit! / Be sok vitéz alussza / Öledben álmát! (Matsuo Bashō; ford. Frenyó Z.)

Tiszta zuhatag! / Hullámokon hibátlan / most a nyári hold. (Matsuo Bashō)

Hideg holdvilág: / kőpagoda árnyéka. / Egy fenyőfa-árny. (Massoka Shiki)

Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolathoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja, és teszi meg vezérlő elvnek.
A városlakó számára is lírai merengésre ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk. Aztán forró álomba lépünk, a hold néha véres vadállat. Megmászhatatlan hegyek előtt állunk, dögevő palánták közt. A fák alatt hőség suttog, dús lombú fa egyik ága csupasz. Favágók reggel nyélnekvalót vágnak az új fejszéikhez. A vén földúton senki. Felhőszakadás készül, csak a víz csillog.

Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. (Kányádi Sándor)

Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki ábrázolás. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak, aztán válik csak mindannyiunk lelki rajzává, mert a vers is akkor szép, ha értik. Kosztolányi páratlan beleérző képességgel fordított haikukat, de európai gondolkodással, a magyar nyelv szabályai, lehetőségei szerint. (Elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy a japán igealakban a cselekvést egy kitalált, fiktív személy hajtja végre.) Mély átéléssel ír az elmúlásról, a hétköznapi dolgok felismeréséről. Kosztolányi haiku fordításaiban igen kevés felel meg a műfaj kötött verssorú (három) és szótagszámú (5–7–5) kritériumának. Ízelítőül néhány „háromsoros” Kosztolányi-fordítás, amelyek nem követik a haiku kötött szótagszámát.

Nyugalmas, csöndes est… / Csupán a tücskök vad zenéje harsog, / hogy szirteket repeszt. (Matsuo Bashō: Csönd)
Hogy zúg a tó. / De fönn az égen az arany Tejútnak / nyugodt, nagy íve látható. (Matsuo Bashō: Tejút)

A 17-es szótagszámra példa:
Templomi harang / bronzán lihegve / alszik / egy csöppnyi lepke. (Guchi Bushon: Harang) Ez esetben Kosztolányi a versikét négy sorban rendezte el.
Egy műfaji klasszikus fordítás:
Lámpám tüzétül / a sárga őszirózsa, / nézd, elfehérül. (Guchi Buson: Sárga őszirózsa)

Ez esetben a szőrszálhasogatók a soronkénti két hangsúly követelményét kifogásolhatják.
A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy jöhetnek elő a gondolatok, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz. Mindezek illusztrálásaként álljon itt néhány haiku, melyeket Dörömbözi János e tanulmány kapcsán rögtönzött.

Desolatio,
Konstanza kikötője,
Otthontalanság!

Elhagyatottság,
Fogarasi havasok –
Diákjaimnak.

Felébresztette
Pippalafa árnyéka,
Elmúlt létszomja.

Olümposz ormán
Halhatatlan hegylakók,
Kozmoszt alkotók.

Apollón-szentély,
Delphoi híres jósdája –
Michelangelo.

Mái halandó,
Nüx, Sors, Halál, Moirák,
Végzet fonalán.

Igazságosság,
Törvényes rend és Béke
a három Hóra.

Epidaurosz:
Apollón – Aszklépiosz,
Test-lélek egység.

Ősi Olümpia
Altisz szent ligetében:
Ügyesség – szellem.

Otium – negotium
Pihenés – tevékenység,
Dönteni nehéz.

Életbölcselet:
Ducunt volentem fata,
nolentem trahunt.
(Seneca nyomán)

Szomorú szívvel
vidám arcot mutatni
– nem kis nehézség.
(Tibullus nyomán)

Szeretem a haikukat, mert a flóra és fauna és a természeti jelenségek együttese. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszer csak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Mintha az ősállapotot vizsgálnánk, vagy fürkésznénk az évszakok változásait. Szeretem, a bennük búvó sűrített életképeket, amelyek gyakorta alkalmasak a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség, és életünk ne legyen csak kajtatás a Szent Grál után, és ne az legyen fontos, ami nincs. Van más szabály is, mint a felettesek parancsa, és a pénz, az arany uralma mindenek fölött.

A haikuban köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat, az örökkévalóság mozzanata, a dolgok elszigeteltségének és kiteljesülésének érzése. Egy japán vers soha nincs befejezve, ahogy Kosztolányi írta. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak. Útunkon loboncos fejű szirmok kísértenek égő farönkökön, de nem merevednek meg dolgaink a szavakban.

A haiku segít meglátni a táj belső természetét, ahogy az évszakok zűrzavaros formákkal váltják egymást, és látjuk a jelentés és az alak különbözőségét, de a forma és a tartalom egymásba szővődik, amiben a tárgyi világban felváltva jut hatalomra a tavasz és az ősz, a születés és halál. Ahogy a keleti filozófia mondja: a jin és jang. Ha jang jön, mászkálni kezdenek a hangyák, ha jön a jin, táplálkozni kezd a szentjánosbogár. Kalandozhatunk az ezerféle dolog birodalmában. Érzelmeink a tárgyi világtól függnek. Egy levél és egy tiszta szél is képes felkelteni érzelmeinket, és hat ránk a dolgok lehelete.

Jin hívja Jangot, / Jang keletkezteti Jint / E változás – tao. (D. J.)

A rózsáról szóló versek a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet tesznek, hogy a csalóka tünetekből kihámozhassuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből, mert az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek leszünk, de énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel? Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?

A szemelvényeket Dörömbözi János válogatta

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük