Novák Imre: Az esszéíró

Hans Magnus Enzensbergerről

Minden kornak megvannak a maga meghatározó egyéniségei, szellemi vezérei, mérvadó értelmezői, akik szavaikkal hatást gyakorolnak a közgondolkodásra. Platon, Arisztotelész, Voltaire, Rousseau, nálunk Széchenyi írásai jelentettek egykor zsinórmértéket. Napjainkban N. Chomskyt és U. Ecot tarják a legbefolyásosabb gondolkodónak, de sokan H. M. Enzensbergert is melléjük sorolják, mint aki képes befolyásolni a világ szellemi mozgását.

Életünk párbeszéd a világgal, és a legfontosabb a dramaturgia. Történelmi tudásunk, szemléletünk mások feljegyzéseire épül, így a múltról a tőlük megismert események alapján ítélkezünk, és igyekszünk víziót alkotni a jövőről. Optimisták vagyunk, hiába öldökölt múltunkban regimentnyi katona vérfagyasztó hurrával. A múlt és a jelen egyik neves értelmezője, titkainak, rejtett kapcsolatainak felkutatója, a második világháború utáni német irodalom jeles személyisége, és a német sors kíméletlen elemzője H. M. Enzensberger. Kultúravíziója a szabad szellemre és a meghökkentésre épül, de nem szappanoperák modorában fogalmaz. A dokumentumok montírozásából teremt fikciót. Irodalomszervező és –közvetítő.

Bajorországban, Kaufbeurenben született 1929-ben. Gyerekkorát Nürnbergben töltötte, a II. világháború idején kamasz, 1944-ben még besorozták a Hitlerjugendbe, elvitték népfölkelőnek. A harcok után abból élt, hogy tolmácskodott és mixerkedett az angol hadseregnél. 1949-ben érettségizett, majd germanisztikát, irodalomelméletet és filozófiát hallgatott több német egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on is. 1955-ben doktorált Clemens Brentanóról írt költészetfilozófiai értekezéssel. Előbb diákszínházban dolgozott, majd 1955-től három évig a stuttgarti rádió esszéosztályán szerkesztő, és vendégtanár az ulmi Képzőművészeti Főiskolán. 1957 fontos évszám az életében, az Egyesült Államokba és Mexikóba utazott, és megjelent első kötete. Tagja lett a Gruppe ’47 csoportnak, amelynek tevékenységében többek között Grass és Walser is részt vett. Enzensberger a csoport egyik legmarkánsabb szereplője. Célul tűzték ki, hogy művészi eszközökkel feltárják a német valóságot, elősegítsék a múltfeldolgozás, a Vergangenheitsbewältigung folyamatát.

Számtalan nyelven beszél, így könnyen boldogul más országokban is. Bejárta a világot, dolgozott Norvégiában, aztán Rómába költözött, majd Frankfurtban volt lektor. 1960-ban Büchner-díjat kapott, majd amerikai ösztöndíjat, de megszakította az USA külpolitikája elleni tiltakozásaként, és Kubába utazott egy évre. Megalapította a Kursbuch folyóiratot, és az ott megjelent írásai tették a ’68-as diáklázadások egyik szellemi vezérévé. Aztán konfliktusba került az egyetemistákkal, akik nagyobb szerepvállalásra bíztatták, de ő visszafogott maradt, mert úgy vélte, nem szabad hitvallásokkal dobálózni, és a kétes estekben úgyis az élet dönt. 1980-ban létrehozta a TransAtlantic kulturális magazint, aztán könyvsorozatot adott ki. 1978-ban jelent meg a Titanic pusztulása című verses eposza, ami nem csak a hajószerencsétlenségről szól, hanem visszaemlékezés is a hatvanas évek forrongásira, forradalmi lelkületérére, reményeire.

Amolyan dühös német fiatalként üdvözölték az irodalomban. A háború utáni német életérzést drámaian fogalmazta meg a Dal azokról akikre minden ráillik s akik már mindent tudnak című versében: és hogy bűnösök / és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk / és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla / és hogy éppen elég nekünk / ennyit tudunk már. A tovatűnt reményeket és a reménytelen csendet írta meg. A bűn itt az elődök bűne, akik közül sokan jóhiszeműen váltak támogatóivá, hívőivé, álmodóivá egy torz és gonosz világszervezési elvnek, hatalomnak, amelyet szörnyű ébredés követett, mert megtudták, hogy az aljasság szolgái lettek, és nem egy szép, szabad Németország jött, hanem a gyilkos ösztön helytartójának birodalmát támogatták. Az idézet utolsó sora folytatásra hív, és ezzel a nyílt szembenézésre bíztat, amit a németek meg is tettek. Csak reméljük, hogy világunkban máshol is bekövetkezik ez előbb-utóbb.

Amolyan poeta doctus világundorral, mert nála nem csak hangulatok és érzelmek kifejezésére alkalmas a vers, hanem politikai véleményt és tájékoztatást is jelent. Gazdag a szókincse, kedveli a szójátékokat. Költeményeit nyelvi játékosság jellemzi. Tájékozott a világ költészetében is.

A jóléti állam alatt – a gazdasági csoda idején – a mélyben meghúzódó visszásságokat kutatta. Érdemes ideidézünk a Bevezetés a kereskedelmi levelezésbe című versét, ami jól jellemzi a hivatal és a társadalom képmutató arcát. A vers felsorolás: a szívélyes üdvözletből indul, aztán ironikusan folytatódik, olyanokkal, amiket csak versben lehet leírni, levélben a partnernek nem, mert a vers ábrázol, a lényegbe bújik, onnan üzen, de az elküldött levél vége formalitás, nem kapcsolódik a tartalomhoz. Hányszor írják a hivatalnokok kedves szavaikat, miközben feljebb elutasították, és nem támogatták a címzettet. Pedig sokszor hívebben fejeznék ki a tényeket, érzéseket a viszolygó grimasszal, vagy kéjelgő pofával kifejezések, záró formák, hogy a szexuális utalásokat ne is említsük. Őszintén ír, kendőzetlen nyíltsággal. Bölcselkedik, de nem játssza meg magát. Prózája találó, izgalmasan érinti össze a múltat és a jelent. Gondolkodásra késztető, tűnődő esszéista, szuggesztív és merész novellista és költő. A legális és az illegális cselekedetek iránt egyaránt érdeklődik, ahogy Habermas fogalmaz.

Írásait olvasva romba dőlnek a nagy Német Birodalomról szőtt ideák, mert a második világháború során sérült az európai sokszínűség. Háttérbe szorult, hogy csak az emberi személyiségnek van értéke és méltósága. A németek a nürnbergi per eredményeképp szembesültek a koncentrációs táborok tényével. Németország demokratikus ország lett, és sokat tesz azért, hogy érvényesüljenek is az emberi jogok. Napjainkban már Németországban különösen magas erkölcsi mércét állítanak a híres emberek, művészek, politikusok elé, és nem csak azért van így, mert a németek a rend és a tisztesség kedvelői, és Németország a költők és gondolkodók hona, hanem mert tudják, új világállapot kell. Napjainkban Berlin a világ egyik legizgalmasabb kulturális életet mutató városa. Németország vállalta bűnét, nem tolta másra felelősséget. Nem mondja azt, hogy mindenki erkölcstelen, csak mi vagyunk a tiszták.

Enzensberger a német szembenézés, önvizsgálat írója, az európai közös gondolkodás szellemi tisztulásának előkészítője. Tudja, hogy az új világhoz új architektúra kell. A fasizmus is bizonyította, hogy az átlagember nem látja át a világ szövevényeit. Hitler tudta, hogy a népnek célt is adni kell, és ez mágnesként vonzotta az embereket. A germán faj elterjesztése, jó hívó szó volt.

A Haza-beszéd című írása arról győzi meg az olvasót – a művészi szó erejével -, hogy a rosszabbik Németországban is lennie kell egy jobbiknak, és nem csak irodalmi lecsapódásként, hanem a valóságban is. Elég csak a német-francia hatvanas évekbeli megbékélésre gondolnunk, hogy ez igaz.

Azt, hogy a két német az egy német, megtapasztalhattam 1966-ban, mikor családunk drezdai barátai nálunk nézték az angol-német vébédöntőt – persze fociról beszélek – nem úgy szurkoltak, mint egy szomszédos ország csapatának. ( Én úgy tapasztaltam, hogy a keletnémetek – lelkük mélyén – nem fogadták el a hivatalos értékrendet.)

Az 1960-as évek elején íródott Honatyák és ponyvahősök című esszégyűjteményében a demokratikus körülmények között működő illiberális diktatúra természetrajzát adja a karib-tengeri Dominikai Köztársaság egykori diktátora, a haza Jótevője életének és tetteinek bemutatásával. Trujillo az öntelt és nyárspolgári banánköztársaságok vezetőjének típusa. Uralkodásának 31 éve alatt minden hatalmat – és persze pénzt – magához vagy hűséges embereihez és családjához vont. Hatalmas vagyont szedett össze, mert a hadsereg ruhatisztítási költségét is az általa létrehozott cégnek fizették. Rendszere hiába paródia, az elnök felhasználta az ideológiákat és egyiknek sem esett áldozatul. (Kivéve akkor, amikor a baráti Amerikai Egyesült Államok érdekeit sértette, akkor megölték – természetesen titokzatos körülmények között.) Trujillo módszertanának összefoglalásakor láthatjuk, hogy minden a személyi politikájában rejlett: soha nem bízott senkiben, és ehhez figyelemre méltó önfegyelem kell. Soha a hála legkisebb jelét sem mutatta. Ez a belső szilárdság jele. És elsőrangú zsaroló és áruló volt. Ez hajlékonyságát bizonyítja. A politika, mint bűnözés minden vezér előtt kísértetként ott lebeg. Enzensbergert az események, a történetek érdeklik, a szövegezés, a leírás csak másodlagos szerepet kap nála, úgy gondolja, hogy a tények – hatásuknál, erejüknél fogva – mindig segítenek.

A Chicagói ballada címmel jegyzett esszében egy terrorista társadalom modelljét mutatja be Al  Capone életútján keresztül, aki milliók fejéből kipattant kísértetnek mondta magát. Történelmi alak, de a képzelet és a kollektív fantázia torzszüleménye. A jelenség neve: mitológia, és hőse a gengszter, akinek a nevét még az utolsó török analfabéta is le tudja írni, akár a japán értelmiségi. Az amerikai gengszterizmus a régi Európa félgyarmati társadalmában gyökerezik, második generációs bevándorlók voltak a főszereplői, hősei, akik a főnöktől elvárt bőkezűségben bíztak. A XX. század első harmadában már turistalátványosságnak számítottak a nyílt városban, ami azt jelenti, hogy várták a vendégeket. Chicagó a szerencsejáték, a tüzes víz, a palifogás, a prostitúció hona, a préri iszaplevezető csatornalyuka, ahol a gengszterfőnök a gazdasági vezető. Capone élete a gengszterutánpótlás normái szerint történt. A Róma melletti Castellameből származott. Egyéves, mikor Amerikába ment a sokgyermekes család. Nyomornegyedben éltek, 16 évesen otthagyta az iskolát, alkalmi munkákból élt, autólopásba keveredett, végül játékszalon tulajdonos lett a bandaháborús időkben. Nem jellemezte a békés megoldások iránti beteges vonzalom. Soha nem derült ki, de 60 saját kezűleg és legalább 400 felbujtóként elkövetett gyilkosságot írtak a rovására. Közben konzervatív volt, ellenezte a női emancipációt is. A rossz törvények idején az igényeket elégítette ki. Nimbusza kétértelmű vágy- és rémálom együtt. A régimódi rendformát honosította meg. Capone rég halott, de életműve nem követte a sírba.

Enzensberger kiváló esszékommentátor. A világ morális térképén elemez etikai kreativitással. Megfigyelési obszervatóriumában helyzetelemzés, állapotleírás zajlik. Lírai tömörséggel és epikus valósághűséggel ábrázolja a világot. Mint egy kutató, pontosan jegyzetel, és mint egy operatőr – a kamera állandó mozgásával – kereséssel tartja fenn az érdeklődést. Türelmes, mint egy horgász, és alapos, mint egy bélyeggyűjtő. Ehhez szerencsésen társul a német nyelv, amelyben a legegyszerűbb mondat is úgy hangzik, mint egy ismeretelméleti tétel. Amúgy is nagy hatással volt a filozófia a német nyelvre. Ítélet van benne, egy megcáfolhatatlannak tetsző állítás. Richtig – ahogy ezt egy német bíró (Richter) mondja, azt jelenti, hogy pontosan, valóban, igazán így áll a dolog. Így válhat a legegyszerűbb dolog is komollyá.

A politika és a bűnözés kapcsolata a kedvenc témája.  A társadalom mélyében rejlő erők izgatják. A chicagói mellett a nápolyi Camorráról is írt egy történetet a Pupetta, avagy az új Camorra régi címmel. Egy dráma rekonstruálása során az elvarázsolt történelem ponyva műfajban jelenik meg, vásári színjátékként, és a tényekkel szemben igaza lesz. Egy nápolyi esküvői ebédtől indulunk, aztán belemerülünk a történetbe, ahol sok viszály lappang, és az ügyek elintézése a testvéri társaság méltányos elvére épül, ahol bárkitől vállalnak megbízást. Az alapszabály a megtámadottnak semmire sem szabad visszaemlékeznie. A Camorra – amely nyelvtörténetileg a viszály szóra vezethető vissza – anarchista szervezet, törvénye a hallgatás. Per igazság nélkül. Korábban az állam tartópillére volt, és új rendet hozott a délolasz városba. A haladás a nagytőke alakjainak képében jött, és az új Camorrát úgy hívják: kartell.

Szintén dokumentumelemzés a Gyanútlan szökevény, avagy egy kivégzés rekonstruálása című írása, amely a második világháborúban kivégzett amerikai katona sorsáról szól. Hívhatnánk úgy is, hogy a Slovik-akta. Megszólalnak az ügy szereplői, a bírák, a katonatársak, mert Slovikot, mint szökevényt Párizsban kivégezték. A jószándékú fickó nem volt képes elviselni semmiféle erőszakot. Születésekor nehéz idők jártak Detroitra, az autógyártás visszaesett, és ő olyan társaságba keveredett, akik éhesek voltak a lopásra. Azután mikor jórafordulni látszik az élete, szép kedvese és lakása lesz, jön a katonai behívó. Irtózik az ellenséggel való harci érintkezéstől, kitér, elszökik, és be is ismeri, hogy újra megtenné a fronton. Félelméért halállal lakolt.

Az Ó Európa! 1987-ben jelent meg a még két osztatú világban. Alcíme: Megfigyelések hét országban Epilógussal 2006-ból. A múlt század nyolcvanas éveiben svéd, olasz, magyar, lengyel, spanyol, norvég és portugál tájakon tett látogatásairól, észleléseiről számol be riportjaiban. Magyarországra való érkezését időutazásnak nevezi. Budapest falai őrzik a század harcainak golyónyomait. Az országot afféle laboratóriumnak mondja, ahol az emberek dilemmája, hogy okosak legyenek vagy tisztességesek. Inkább ellenzékiekkel találkozik, a népiekkel és a kelet-európaiakkal, ahogy ő nevezi őket, és akik pár év múlva megtöltik a Parlamentet. Ők kalauzolják a pesti Lenin körúton és falvak Lenin útjain. A kialakult helyzetet úgy jellemzi, hogy alacsony bérekért, árakért cserébe minimális erőkifejtést várt el a párt, ami a társadalom mozgólépcsője volt az embereknek. Régi kastélyokban állami gondozott gyerekeket nevelnek, a falvakban egyhangú, közepes jólét. Látja a tervgazdaság végelgyengülését. Az emberek papírszalvétát, bélyeget gyűjtenek, néha egy-egy színház, vasárnap irány a gyerekekkel a Városliget, a Vidám Park, vagy a főtéri presszó. A budai Panoptikum felfalja a magyar történelmet ízletes gulyásként. A könyv igaz csemegéje az Epilógus. Közel húsz év múlva „írt” fiktív útirajz, jóslat. A békében újraegyesített Németországról, az osszik és a vesszik ellenségeskedéseiről szól.

Aztán a jövő igazolta őt. Az NDK váratlan kimúlása után sem jött létre a felejtés jótékony paktuma. Jelképes ítéletek születtek a kommunista káderek és besúgóik ellen, de mégsem jártak jól, mert a keletnémetek ezrei elvesztették munkájukat és presztízsüket ideológiai megbízhatatlanságuk miatt, így az osszik helyett a vesszik befolyása nőtt. Ezek a sebek azóta sem gyógyultak be.

1998-ban született a Kilátások a polgárháborúra című kötete. Az indiciumok, önkísérletek fejezetben a molekuláris polgárháborúról ír, ami észrevétlenül kezdődik, és nehéz megmondani honnan indul a veszély az agresszióhalmazból. Az eset, amit leír ennek kapcsán, gondolatébresztő. Egy vasúti kocsiban vagyunk, gyenge a világítás, négy húsz év körüli fickó hangosan, arabul beszélve nagyon kihívóan viselkedik, mintha áldozatot keresnének, de a fenyegetettségen túl senkinek semmi baja nem lesz. Elmennek, és a többi utas, a tisztes hivatalnokok, az enyhén spicces öregúr akasztásról, ledurrantásról mormog, ők a honfitársai, tőlük is lehet félni. Ide lyukad ki a végén. Érdekes helyzet, el lehet merengeni azon, hogy a liberalizmus jogkiterjesztést is jelent, és hol a határa. Jól mutatja a morális tévelygést a látszatokon alapuló hiedelmek miatt.

Az ideiglenes csodák Szüszifoszról szól, akiből egzisztencialista hőst akartak faragni, de inkább emberfeletti tragikumú outsider lázadó lett luciferi ragyogásban. Nem volt filozófus, hanem szemfényvesztő, akinek sikerült a halált béklyóba vernie, aztán a büntetése, hogy nehéz követ kell a hegyre felgörgetnie újból és újból. Ez a kő a béke.

Az értelmezési útvesztők, zsákutcák a konzervatív szónokok érvrendszerét vizsgálja, akik felidézik az imaginárius régi rendet, ahol az erkölcs, a tisztesség és a fegyelem uralkodott. A világ elvadulását a tekintélyek széthullásában gyanítják, és a mentséget a patriarkális rendi társadalomban gyökerező erényekhez való visszatérésben látják. A Rousseau-i tételt, hogy minden ember természeténél fogva jó, el kell vetni, mert ez csak általánosította a terápiát, és minden felelősség alól felmentette az eltévelyedetteket. Tettes már nincs, csak kliens. Mengele is segítségre szoruló áldozat ebben a felfogásban, és a betegsegélyző költségén kellene kezelni. Ennél a megközelítésnél a legdurvább materialista válságmagyarázatok is több hitelt érdemelnek, mert azok gazdasági tényekre hivatkoznak, de mióta nincs víziónk a jövőnkről, hanem csak egy globális realitásunk van, a világpiac egyre kevesebb nyertest és egyre több vesztest produkál. Aztán következik a kollektív erőszak, ami nem más, mint a vesztesek reagálása a kilátástalan helyzetükre, de miután nem következett be a marxista teoretikusok jóslata, és a nemzetközi osztályharc elmaradt, senkinek sincs kedve konfrontálódni, a vesztesek nem harcolnak egy lobogó alatt, csak saját elpusztításukon munkálkodnak, és a tőke pedig visszahúzódik a háború színhelyéről.

Enzensberger vesszőparipája, hogy a politikusok a hatalom technikája, módszere okán elszakadtak a mindennapi emberektől, a hétköznapi élettől. Saját apparátusuk zárja el őket a valóságos élet helyes megítélésétől, s csak egy látszatvilág tárul eléjük. Döntéseiket ez befolyásolja, így nem a világ egészének jobbításáért hoznak rendeleteket, és ez nagy baj. Információs kárpótlásra van szükség, hogy tisztuljon a kép.

A médiummal időről időre foglalkozik, vizsgálja, hogyan lett a tudatbefolyásolás eszköze. A nullmédium avagy miért bántjuk a televíziót? című írásában az elektronikus médiáról szólva túllép a közkeletű felfogáson, hogy a médiát az agitáció és a propaganda, a nagy átverés, a káprázat, az agymosás jellemzi, és aki sokat tévézik, hozzászokik a szabadossághoz, és az áldozat-bűnös felosztás is túl általános számára. Napjainkban már másról van szó: az ipar aszkétikusan józan: csatornák, normák, költségek, reklámpénzek szerint gondolkozik. A médium eszköz, hordozó, mint a levegő, a program közlés. A nullmédia állapotához való közeledés tanúi vagyunk. A program nem számít, a csecsemő sem fogja fel, amit a tévé előtt lát. A programnélküliség felé haladunk. Az adott kultúra és a televízió kapcsolata a lényeg, a közös programillúzió. A nullmédium a Nirvana, a televízió a buddhista gépezet, jobb, mint a drog, bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljunk.

Az emberáldozat visszatéréséről elmélkedik a 2011-es amerikai ikertornyok elleni támadás kapcsán. Az elemzők maguk is részesei annak, ami ellen küzdenek – írja. Ismét visszanyúl Marxhoz, akitől a globalizáció elemzését idézi, aki azt közgazdasági jelenségnek írta le, amelyet egyetlen lehetséges perspektívának nevezett és napjainkban sincs egyetlen szektor sem, ami kivonhatná magát alóla. A terrorizmus is ennek a következménye, mert az is globálisan operál. Fennáll a kérdés, hogy jön-e az iszlám fasizmus. Összecsapnak-e a civilizációk? Hogyan marad az egyenlőtlenség a gondviselés kifürkészhetetlen titka? Bebizonyosodott a világban, hogy gonoszoknak mindig nagy az erejük, és a művelt ember mindig gátlásosabb a műveletlennél. Korunkbéli jelenségekkel és nem pedig archaikus maradványokkal állunk szemben, de minden belül van, mert az embertelen cselekedeteknek nincs externális tere.

Enzensberger különböző műfajok mestere. Nagy formakészség és mítoszellenesség jellemzi. Esszéi merész tételekkel lepnek meg minket. A kor fontos kérdései foglalkoztatják, felmér, elemez olyan kilátástalan helyzetet is, mint a migráció, vagy az idegengyűlölet. Nem anyámasszony katonája, ha álláspontot kell megfogalmazni. Nem oktat, gondolatokat ébreszt, saját véleményünk kialakítására serkent. Számára a legnagyobb regényíró a történelmi fantázia, amely a tények bekeretezése, mert az író nem egyedül dolgozik. Enzensberger így ír magáról: sok történet kering rólam. Én vagyok a csélcsap úrfi, aki mindenbe beleüti az orrát, és állandóan változtatja a véleményét, a megbízhatatlan, az áruló, a rossz elvtárs és végül az a német polgár, akinek problémái vannak saját hazájával. Ezek legendák, amikkel együtt kell élni. Valami igazság mindegyikben van. Egyiket sem nevezném teljesen alaptalannak. De miért kellene elfogadnom, hogy ezek tényleg rólam szólnak?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük