Novák Imre: Elkülönülés

Behunyt szemmel fekszik a fiú az ágyon. Trópusi meleg gyötri, nehezen lélegzik. Fejét oldalra fordítja, vízre lenne szüksége, de hol lehet itt vizet találni.

A fiút Szendrődy Sándornak hívják, nem sokkal múlt tíz, vézna alkatú gyerek. Ő a legkisebb az osztályban, ő a legügyetlenebb, ő készül el legkésőbb az öltözéssel, ha az udvarra indulnak, vele boldogul legkevésbé a matematika tanár. Társai Szendikének hívják, és nevetnek, ha róla van szó. Olyan vagy, mint a Szendi, mondják, ha valakit megszólnak.

Szendrődy Sanyit égeti a forróság. Körülötte minden fehér, a levegő remeg a falakon, és a perzselő hőség visszaverődik rá. Fáj a keze, a lába, kimerítette a hosszú gyaloglás, még érzi rajtuk az orvos tapintását.

– Ki kell bírni az Egyenlítő klímáját! – lüktet benne.

Távolról lovasok érkeznek, a bennszülöttek őt keresik. Fél, lejjebb bújik a takaró alatt. Egy eltévedt expedíció után kutatnak, amelyiknek ő volt a vezetője. Afrika feltérképezését végezték, és már csak ő maradt életben, a többiek eltűntek, örökre magába fogadta őket a sivatag, nyomuk sem maradt. Hevesen ver a szíve, a déli karneválok pezsgő ritmusa dobol testében, agyában izgatott feszültség vibrál.

Az iskolában senki sincs tekintettel rá. Társai gyanakvón nézegetik, amikor nehezen találja a füzetét, üresen adja be a dolgozatát, vagy hirtelen felnevet az ablakra nézve. Sehogy sem tudják megérteni, hogy mit keres itt ez az idegen a falkában, pedig olyan jámbor, hogy legvadabb tulajdonságának éjszakai fogcsikorgatását mondhatjuk csak.

Rajta mindent ki lehet próbálni. Társai időnként egy agancsviadal izgalmával támadnák rá, és ő nem szól, tűri a szidalmakat, egyszerű lelke alkalmassá is teszi, hogy a győzelem biztonságával bántsa őt bárki. Akaratán kívül állandóan harcban áll osztálytársaival. Róluk azért annyit érdemes megjegyezni, hogy akad köztük olyan, akit nem véletlenül neveznek megátalkodott gazfickónak.

Sanyival kacifántos dolgok esnek meg nap mint nap. Vele meg lehetett etetni a patak partján talált kecskebogyót, mert elhiszi, hogy zacskóból kihullott csokidrazsé, és csak azért olyan keserű, mert a fű elvette az ízét. Azért sem szól senki, ha Szendikét belökik a patakba, hogy lássák, hogyan kecmereghetett szárazföldre Gulliver.

Az ő labdájára senki sem vigyáz, sőt örömmel nézik, ha berepül a haragos szomszéd kertjébe, a virágágyások közé és letör néhány szál virágot. Élvezik, hogy üvölt vele a pocakos bácsi, lehordja őt mindenféle zsiványnak, és késsel kilyukasztja a labdáját. A leendő hentesek, sintérek, boncoló orvosok éreznek ellenállhatatlan vágyat, hogy Szendikét minél többször szorult helyzetben lássák.

Volt olyan eset is, hogy szünetekben a padra fektetve körzővel operálták, mert igazán élethűen tudott üvölteni egy-egy szúrás után, és valóban átélhették a jelenlévők az igazi fájdalmat elviselő ember drámáját. Órán kacsázó horoggal ijesztgették, jelezve, hogy szünetben vizijátékok következnek a mosdóban, ahol megint csuromvizes lesz. Órán lökdösték a padját, leverték a tolltartóját, füzeteit, hátulról a talpába rúgtak.

A tanárok gyakran őt találták hibásnak, rendetlenkedésnek fogták fel magatartását, védekezését, amint tárgyai után nyúlt, és ezzel zavarta a tanítást. Sanyi nem olyan iskolába jár, ahol arra akarják megtanítani a gyereket, hogy meg tudják kérdezni, milyen volt a világ, milyen lett, ki tette ilyenné. Arra ott nincs lehetőség, hogy megvizsgálják: milyen is lehetne? Ott az számít eminens tanulónak, sikeresnek, aki jó memóriával rendelkezett legalább néhány napra visszamenőleg.

Az általános rossz klímában a tanórák után kulccsal csapkodták, vagy egyszerűen belökték a pad alá, de az is sűrűn előfordult, hogy kólával fejen öntötték, mikor azt válaszolta, hogy ő is kér az italból. Ehhez még hozzátartozott, hogy addig csavarták a kezét, amíg nem mondta: ő a leghülyébb a földön. Ekkor iskolaszerte elterjedt, Szendike beismerte, hogy ő a leghülyébb. Harsány röhögések, vad fenyegetések közt, állandó szívszorító gonoszságok áldozata volt, amelyek kiölnek az emberből minden erőt.

Annyira megszokta már, hogy kínozzák, gúnyolják, hogy sehol sem érezte már magát biztonságban. Az iskolában a fal mellett járt, a lépcsőn a korlátba kapaszkodott, ha egyáltalán fel mert állni a helyéről szünetben. Elég volt az arcára nézni, látszott rajta minden kín.
Most lázas bódulatban fekszik az ágyon, fejében furcsa gondolatok lüktetnek nyughatatlan dallam módjára. Csilingelő, dobogó táncosok veszik körül, nagy őserdei fák hajladoznak velük. A dobok őt is magukkal ragadják, ott táncol a forgatagban, aztán földre kerül, valaki kilökte….

A gyerekükért aggódó szülőket Czirfusz doktor megnyugtatta, és már nem voltak annyira kétségbeesve a gyerek betegsége miatt, mint amikor rátört a láz, és mozdulni is alig bírt. Magukkal is törődhettek, mert volt bajuk elég. Felváltva sziszegtek a fájdalomtól. Az apjának a mutatóujja tört el, mert megfenyegetett egy taxist, és az egy gyors mozdulattal elkapta az „igazságot osztó” ujjat és megcsavarta. Anyja pedig véletlenül belerúgott az ágy sarkába, neki a kisujja repedt el. Talán a gyerek betegsége mellett ezt a szólamot azért írhatta a sors, hogy ne csak kulcs- és pénzcsörgetéssel töltsék az időt a szülők a gyerek gyógyulására várva. Ők most is kívül maradnak Sanyi hol erősödő, hol elhalványuló, lebegő, egymásba mosódó, szavakkal alig elmondható látomásain, amelyek filmszerűen jelennek meg és tűnnek el egymásban.

Képek váltják egymást rendszertelen sorrendben. Először rengeteg vizet látott, egy várost, ahol csak csónakokkal lehet közlekedni. Ő sárkányrepülőn érkezik, egy kis téren landol, aztán lélekvesztővel körbeutazza a várost. Az evezőlapátokat ő húzza, de egyszer csak koppannak a faevezők, a víz jéggé változott, korcsolyázók lepték el a házak közötti réseket. Sok ismerőst lát. A közértes bácsi húsvágó késsel köröz, az osztályfőnöke számokat dobál a magasba, a szomszéd fiú léket vág a jégen, nagymamája tolószéken csúszik, és csak mosolyog rájuk. Korcsolyával suhan a jégen, átbújik hidak alatt, átugorja magas házakat, és csak száguld. Újabb borzongás fut végig a testén, ahogy megérezte a hideget. A város is megdermedt, az emberek mozdulatlanul álltak a színes legodarabokból készült épületek között. Kihalt az állomás és a repülőtér is. Sehol semmi mozgás. Esteledik, sötétül a kép. A pilóták leállították a motorokat. Elpihen a város. A holdjáró egy sarokban áll mozdulatlanul, por lepte. Napok óta nem kutatott kőzetminták után egyetlen bolygón sem.

A vasúti sínek szétszakadtak, az állomáson bizonytalanul várakozik egy szerelvény, megszűnt a beszállás, az állomásfőnök síppal a szájában meredten figyel. Talán így marad örökre ez a világ, és ő már nem lehel többé életet játékaiba, figuráiba? Talán elmúlt fölöttük az idő?

A mesékből szőtt játékvilág vasútállomása mögött papírhegy áll. Mögötte indián katonák fekszenek, de kettő hiányzik. Ki vitte el őket? Ki ejtette fogságba a késdobálót és a nyilazót? Megrándul a fiú feje, de most nem tud segíteni, pedig milyen sok csatát vívtak együtt a sápadtarcúak ellen. Egy bozontos oroszlánfej hajol fölé, de mielőtt harapott volna, ostor csattant, és az idomár zsámolyra parancsolta az állatot.

Kitágul a kép, kigyúlnak a cirkuszsátor lámpái. Ő következik, fekete köpenyben sétál a porondra, mögötte hatalmas fekete acélgolyók gurulnak, és ő int: megemelkednek a nehéz golyók, és mint a léggömbök felszállnak. Újra int, egy varázspálca van a kezében, nyulakat vesz elő a kabátjából, köröz fölöttük, a nyulak felemelkednek. Tapsot hall, meghajol. Ujjait összezárja, de a varázspálcát nem érzi a kezében. Ökle végigsiklik a lepedőn, a hűvös súrlódástól ég a bőre. Apró tűszúrásokat érez, és egy hatalmas tűzgolyó közelít felé.

Összehúzza a szemét. Vörös fény izzik mindenütt. Terjed a tűz, elérte a gombfocicsapatát is. A játékosok nem tudnak menekülni a bezárt dobozból. Valakinek oda kellene gurítania a tűzoltókocsit és a mentőautót, talán még lehetne segíteni…Feszül benne a vágy, de tehetetlen. A kisbusz zsugorodik, olvadt műanyagmassza lett a játékosokból. Csökken a fény, a nap eltűnt a papírhegy mögött.

– Honnan jött ez a természeti csapás? Miért nem tudtam megmenteni a játékosokat, az épületeket? Miért nem derülnek ki az aljas dolgok? – suttogja, és a lelke sötétségbe borul.

Kék víz fut feléje. Ő áll, várja, hogy közelebb jöjjön. A kék víz fölött kék szem nézi őt, és a pupilla örvénye elindul felé. Bosszúból önmaga halálát kívánja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük