Novák Imre: A sebzett érzékenység írója

Szabó T. Anna írásairól

A művészetben nincs külön forma és tartalom, ez csak az elemzésekben létezik, amikor visszautalásokat, kapcsolatokat, elődöket keresünk. Babits óta tudjuk, hogy minden irodalom lelke a líra, mert a gondolatok koncentrációját jelenti. A költők pőrére vetkőztetik a világot, időzített pillanatfelvételeket készítenek korai vagy kései halálokról, háborúkról, békekorszakokról. Láttatják a hétköznapok szépségeit, képesek elvarázsolni képeikkel az olvasókat. A fenti megállapítások szintén érvényesek Szabó T. Annára is.

Röviden végigfutva életrajzán, megtudhatjuk, hogy 1972-ben született Kolozsváron. 1987-ben települt át családjával Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte. 1991-ben Budapesten Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója lett, 1997-ben szerzett tanári diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Egyetemi évei alatt jelentek meg első írásai. Több napi- és havilapban publikál verseket, esszéket, rövidprózát. Mellette műfordító is, többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait ültette át magyarra, de végez tanári és szerkesztői munkát is a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír. Verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították már.

Ha sorra vesszük köteteit, beletekinthetünk világába. A madárlépte hó 1995-ben jelent meg. Innen számíthatjuk költői indulását, és első kötetében meg is fogalmazta költői törekvését: „Úgy írni verset, mintha szó és forma / nem titkolná el, hogy mi van mögötte”.Ha hihetünk kötete első ciklusába gyűjtött ars poeticáinak, elemi lírát akar írni, amelynek a teremtés előtti semmi a fészke” – írja a kötet előszavában Lator László, a költő egyik mestere. – „Mintha az emberi méretű történések nagyobb arányú jelenésekre, a létezés természetére mutatnának”. A zárt, tiszta formák iránti igénye és érzéke az erdélyi, másfelől a nyugatos-újholdas költészeti hagyományt folytatja, verseiben a gazdag zeneiség mellett a látvány és a képiség, az érzéki tapasztalat és a fogalmi távlat már itt fontos szerepet tölt be.

Nehézkedés című kötetében a mívesség tradíciója működik. A kiadó ezekkel a gondolatokkal ajánlotta figyelmünkbe a kötetet: Az elemi erőkről való tudás az elemi erőkkel való rokonságot hagyja sejtetni. Valójában minden írása finom mérlegjáték az egyensúly beállta előtt. A dolgok súlya érdekli, könnyűség és nehézkedés törvényei, természetesen nem a fizika, hanem a líra szabályai szerint. Verseinek nemcsak ritmusa van, hanem zenéje is, és ez a zeneiség különös módon iróniát hordoz. A nehézkedés a földi lét törvényszerűsége. De létünk törvényei, meglehet, újra és újra megállapítandók.

Fény című kötetében olvasható versei az életről magáról szólnak, és az élethez szükséges fényről is. És vall, nem csak a biológiai létről, hanem mindig a létezés csodájáról szól. Nem vonja kétségbe – csak megmutatja e csoda szomorúságát. Ha elfelejtenénk: nincs olyan sok közünk a teremtéshez, mint hinni szeretnénk. Egészen jól elvan nélkülünk, az érzékelő tudat nélkül is, csodálatunk pedig hidegen hagyja. Túl nagy hatalom – az egyetlen hatalom. Nem érdekli a csodálatunk. Mert az igazi szuperhatalom fegyvertelenül is legázol, véres és vérttelen. Életnek hívják… Szabó T. Anna verseiben a fény nem romantikus holdsugár, hanem az élet keletkezésének ősi alapja.

Így ajánlja Legeza Judit a Rögzített mozgás című kötetét: témái a leghétköznapibbnak tűnő alaphelyzetekből, élményekből bomlanak ki a tőle megszokott élességgel, szinte fotószerű pontossággal láttatva azt, amit bárki megélhet, de tárgyilagossága mögött meghúzódnak az érzések, a sajátosan, egyszerű eszközökkel megragadott hangulatok, a megérteni vágyás feszültsége. Versciklusainak nominális címei is jelzik objektivitásra törekvő világát. A játékosnak tűnő, de önmagába zárt természeti képek és gondolatkapcsolatok kiérlelt egészet alkotnak, mint amilyen a Vadvíz című költeményének tiszta vezetésű univerzuma: “De a bizsergető sejtelem / gyökeret ereszt, szárnya nő, / vadállat-orra szimatol. / Mindenhol ott van. Nincs sehol. / Végül nehéz lesz, mint a kő, / mindent tud, semmit nem beszél / Az anyag holtában is él, / és elevenen is halott / kövek várnak a föld alatt, / források és magok.” Költői magatartása klasszikus költőinket idézi: szemlélődés által indulnak meg gondolatai, egyre fokozódó várakozással, a létezés értelmének csendes, belső pátosszal kifejezett mondanivalóját fegyelmezetten, természetesen önti dalba. Egyszerű fogantatású képeiben semmi túlzás, szinte egy haiku tömörségével adják vissza gondolatainak tárgyát.

Elhagy című kötetében valami vészjósló hangulat lepi el szövegét. Erőteljesebb a természet megjelenítése, látványos képek lendítik tovább a gondolatmenetet. Felismerhető a hétköznapok monoton hömpölygése. Elárul és elhagy./Kilök magából és elhagy./Önmagát adja ennem és elhagy./ Ringat és elhagy./Talpam simogatja, fenekem törüli,/hajamat fésüli, elhagy. Szabó T. Anna azonban szerencsés alkat, mindig talál kiutat: a halál csúnya dolog ugyan, de mocorog a magzat; a test kimúlik, de lobog a lélek; mi öregszünk, de a gyerekeink virulnak; az élet csupa változás, de a múlt bennünk őrződik meg ilyennek. Nemritkán a tanulságot is leszűri: “Hogy kihűl minden. Csak az újszülöttek / és a gyermekek szuszogása forró, / meg az egybeforrt szerelmeseké.”- írja róla Radics Viktória.

A Villany című kötetében olvasható írásokról Takács Ferenc így fogalmaz: szilárd eszmei szerkezet és sokfelé kalandozó esetlegesség társulnak a kötetben, menny és pokol, idill és borzadály felesel benne egymással. Az előző gyűjteményhez képest átmenetibbnek érződik a Villany, de ez persze pozitívum is: a (viszonylagos) elegyesség egyszerre jele a pillanatnyi lazításnak és a pályán elengedhetetlen újratájékozódásnak.

A Holló Lali verses-rajzos történetéről azt mondhatnánk, hogy ilyen nevű madár nem is létezik, pedig van. A csőre sárga, lila a színe, nyakában pöttyös sál. Mindig történik vele valami. A könyvtárban lakik, eligazodik a látható és láthatatlan világban, szereti a gyerekeket, segít nekik.

A Tatoktatok című kötetben olvashatóversei nyelvpörgető mondókák, pisszegő dalok, rímes tréfák és ritmikus rögtönzések. Az ünnepekről és a hétköznapokról, a családról és egyéb állatfajtákról szólnak, de vigyázat: a világ nem csupán kacagás és móka, mert ha felbukkannak a sámánok, a boszorkányok, a kalózok meg a vérnyulak, akkor aztán beindul a vadulás. A világhírű Kárpáti Tibor összetéveszthetetlenül egyedi illusztrációi teszik még színesebbé a könyvet.

Kerített térkötetében a nyugatos versstílust folytatja, illetve a rá jellemző filmszerű látásmódot folytatja. A kerített teret úgy ábrázolja, mintha kamera mögül figyelné a világot, és használja a képvágások technikáját. Félelem és öröm vibrál verseiben, ahogyan a kinti és a benti világot megjeleníti a maga filmes módszerével, éles vágásokat is alkalmazva, ugyanakkor nemes hangzást, míves akusztikát is teremtve, a köznapi lét nüanszait ábrázolja, azaz távlatba állítja, térbe helyezi, azonnal jelentést és jelentőséget tulajdonít nekik, kicsiny témái lírai motívumokká nemesülnek, jelképekké, metaforákká nőnek. Tömör képeket alkot ezek egymáshoz vágásaiból. A tér lehatároltsága, a kint és bent ellentéte, a két világ szembesítése mellett őrzi versvilága univerzalizmusát, és szűk kameraállású képei is érzékeltetik a végtelenség hatalmát.

Pazar nagyvárosi látványokat olvashatunk nála, remekül ért a váratlanság megjelenítéséhez, hirtelen tud váltani, a gazdag és a nyüzsgő képeket felváltja az üresség, a fény helyett az idegenség hideg lehelete csap meg minket. Könyvei több olvasatot is megengednek. Asszociációi végtelen számúak. Saját kérdéseit fogalmazza meg a világról. Fojtott drámaiság lappang az írásaiban. A sztrádán idegesen toporgó megcsalt nő tétovaságában a bizonytalan vesztest látjuk. Általában metafizikusak a versei és a novellái. Vagy hétköznapi jelenségből indulnak, aztán lépnek át a valóságon túliba. Írásai nem felhőtlen tréfálkozások, hanem az emberi szabadság keresése. Tágas költői világészlelés jellemzi, de inkább az abban rejtőző erő, lendület íratja vele mondatait. A világ fonákságait figyeli és írja le. Arról tudósít, hogy válunk esendővé napjaink torz társadalmi helyzeteiben.

Írásainak lándzsa hegye a férfi és a nő kapcsolatába csap. Bizarrul boncol. Keressük egymást, de sértésekkel, bántásokkal vannak tele kapcsolataink. Mindannyian egy világbirodalom képviselőjének hisszük magunkat, aztán lelkünkbe belenyúl az ösztön szőrös keze, és máris izzik körülöttünk a levegő. Láthatjuk, hogy gyakran nem tudunk mit kezdeni egymással.

Személyes élményeit fogalmazza. Világos erkölcsi intellektus jellemzi, és nagy előnye, hogy Nemes Nagy Ágnes keze nyomát érezzük versein, gondolat- és témavilágán. Igyekszik létrehozni és megélni mindenfajta viszonyt a szavakkal, amit egy költő kívánhat. Írásaiban arra törekszik, hogy testet öltsön, szavakba foglalja az ismeretlent. Költői egyéniségének vonzereje abban rejlik, hogy keresi a valóság egzotikumát, nem felszedett díszeket használ. Versei árnyalt rajzok, lelki rezdülések, akár egy jó pszichiáter, olyan pontos. Inkább a nagyváradi Adyra emlékeztet, mint a pesti Adyra.

Verseinek ereje a spontaneitásában áll. E spontaneitás pedig – paradox módon – egyidejű a mívességgel: a költő lírai megszólalásának természet adta lehetőségéről van itt szó, mely a kortárs magyar költészet retorikailag oly megterhelt korszakában e hang egyediségének egyik záloga- írja róla Szávai Dorottya.

Halálos komolysággal ír, nehéz sorsú, bonyolult lelkű, nehéz és bonyolult élethelyzetben élőket választva hőséül. Többségükben erős a veszteségtől való irtózás. Így van ez a Porcelán című novellájában is, ahol a hőse így morfondíroz, vagy inkább így fakad ki: Férjhez akarok menni, hogy végre már elfelejtsek mindent. Soha nem fogok férjhez menni. El akarok menni innen. Nem akarok elmenni sehova. Főhősei kínlódása átragad ránk, de ez is az igazi író dolga. Van, aki modorosnak mondja egy-egy írását, én inkább egy szelíden mosolygó bizarr angyalhoz hasonlítanám, aki jóban van az ördöggel is.

Prózájában ott vibrál a Hajnóczy Péter-féle idegesség. A létezés határ- és válsághelyzetét ragadja meg, de nem a bírósági tudósítók stílusában fogalmaz. Nem tesz különbséget az idillikus és a hátborzongató szituációk között. Finoman festi meg a szexuális szabadosságot is. Nem vall, hanem mesél, főleg önérzetről, a lappangó kételyekről, de semmi megvetés nincs a hangjában az emberről. Ráeszmél a létezés jellemzőire. Mondatai és hangulati hátterei is hatnak. Néven tudja nevezni érzéseit, sejtéseit, amelyek a lélek mélyéről jönnek. Prózáját lázadó indulatvonalak jellemzik. Nem kalandozgat a nagypolitika világában, nem oknyomozó újságíró, a mindennapok emberéről ír. Direkt nem használom a kisember szót, mert minden ember nagy, még akkor is, ha vannak köztünk kisnövésűek is. Jó expozíciót alkalmazó, és jó lendületet vevő író. Néha pesszimista-gyanúsak a gondolatai, hiszen szorongatottságunkat írja, amelyben a szellemek világa kialudt, nincs törvény, csak örvény, mindenki a fronton van, marhavagonok indulnak, az ember fáj a földnek.

Elhagy

Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

 

Vízpróba

Ess, esti eső. Sokáig. Milyen szép.
De nem is férhet hozzá a milyenség.
Csak sötétje van, suttogása, hangja.
Sistereg. Csak már elaludni hagyna.

Essen csak, essen. Szétrothad a szalma
szerte a szántón. Szép eső. Suhog.
Veri az érett, szerteszét szórt termést.
Zsizseg, csepeg, csörög, csereg, csurog.

Csevegj csak, ess csak. Villámtalan, végleg.
Jöjjön a szúrós, sáros, nedves ősz.
Aludni, mélyen. Rothadó vidékek
sötétjén sírás hűvöse esőz.

 

Este

Mosógép dobja dübörög,
habban dobálja a ruhát,
homok forog a lefolyóban,
tükörben lámpa holdja süt.

Táskában kagylótörmelék,
tálkában színes kavicsok,
monoton tücsökszó csörög:
forgódobban őrlődő érme.

A pengék közé visszahull
a dinnyevágó konyhakés,
a napszemüveg peremén
fehéren világít a só.

A foncsorozott üvegen
kettős kísértet imbolyog:
hajlong, helyrerak, rendbetesz,
de valójában nincsen itt:

haja még sós víztől kusza,
fülében hullám dübörög,
szórakozottan örvényt rajzol
a kád alján meggyűlt homokba.

Ezt a verset Tóth Krisztinának ajánlotta, és a Fény című kötetben jelent meg.

 

Szilánk

Írj olyat, amit te magad sem értesz.
Mint amikor a körmöd beszakad.
Sziszegj. Harapj. Vagy haragudj. De kérdezz.
Ne hagyd magad.

Írj olyat, amit más ért, de te nem.
Seperj szilánkot, szedd össze a port.
Hidd el, hogy akad ebben értelem.
Sikál. Sikolt.

Nem akarhatod megúszni kevéssel.
Írd le, ahogy a kezed vezeti.
Befele ég, de izzik csak, nem ég el.
Engedj neki.

Csak olyat írj le, ami szúr és meglep.
Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.
Ez a vers a legutóbbi, Kerített tér című kötetem darabja.

 

Mélyvíz

Bejön a mosdóba és mosolyog,
mint húsz éve. Ragyogó arcú gyereklány,
csak a haja lett selymesebb és szőkébb.
Fehér ruha van rajta, kék halakkal.
Evezve úszik át a csempés termen.
Tényleg ilyen, gondolom: víz-leány,
iszapos, mohó, meleg, parttalan.
Bele se pillant a talpig-tükörbe,
elmegy mellettem, rám néz, meg se ismer.
Vak, vág belém, vak. Látom: tapogatózik,
ahogy benyit a fülke ajtaján.
Megfordulok, rémülten otthagyom.
Ha felmerültél, te szép, régi lány,
miért hagytalak az álom vizében?
Miért nem nézek, most, ébren, utána,
hol élsz, ha élsz? Miért hunyok szemet
most is? Álmomban féltem vak szemedbe
belemondani: milyen jó, hogy látlak.

 

Van egy világ

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled:
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

Van egy világ, amiben mindig csak ma van,
ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam,
a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem,
nekem legbelülről kerek az életem.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

A nagyvilágban nem vagyunk egyedül,
erre kevés a szó, ez mindig kiderül –
mindenki külön világ, mégis értünk emberül,
mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,
és elmerülnék most magamban,
de hadd legyek mégis itt veled,
mert belülről tudom, hogy így szeretsz,
és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!
Ezt a verset a Cseperdő Alapítvány kérésére írtam, az Autizmus Világnapja (április 2.) alkalmából rendezett sétán mondta el Kulka János

 

Kocka-rap

Ezt a verset az MTV Szósz című vetélkedőjéhez írtam, az volt a feladat, hogy írjak szerelmes verset a számítástechnika nyelvén. Egy rap lett belőle. A vers alá beszúrtam a műsort is, a 42. percnél lehet meghallgatni a kocka-rappet.

Leülök melléd a netcaféban, tőled lett ez igazán hotspot,
bedumálom magam a programodba, hogy remegjen a térdeden a laptop.
Micsoda billentyűk, micsoda tapipad, és a LCD-d sem akármi,
hogy milyen lehet a kerneled, azt ki sem merném találni.

Ez már a közös ülés, ez a bőrkanapé, közös a szerverünk, tiszta szerelem,
módosítom a forráskódod – kompatibilis vagy? Gyere velem!
Hagyd ott végre a fájlcserélőt, felejtsd el végleg a VPN-ed,
én vagyok csak, aki komolyan veszi, nemcsak a hardvered, de a szoftvered.

Vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban:
„Itt egy szabadszájúlgpl!” Csak nehogy valamit elgépeljél…

Én leszek a szerelmi professzorod, optimalizálom a processzorod,
őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!

Őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Csatlakozom az USB-dhez, bootstrepelem az oprendszered,
a hardveremben a rendszermagom vár, hogy tesztelhesse a drájvered,
de ha nem figyelsz ide, ha nem vagy itt, beküldöm a backdooron a trójait!

Rágerjedtem a szerelmedre. Rádugom a rootert az eternetre,
agyorsítókártyát installálom – pörög a flash videónk, már 5.3,
és mert tudom, hogy egy jó vas mit szeret: élsímítom a pixeled!

Ez nem játékprogram, ez egy replikáns kód, és én vagyok hozzá az interpreter,
beizzítalak, felpörgetlek, az enyém leszel, igen, az enyém leszel!
Ha az órajeled a csúcsra jutott, mikor elérted már a százhúsz fokot,
ha a tápegységed már hűteni kéne – akkor mondom ki végleg, hogy vége!

Jolán

Ne csodálkozz, hogy én viszem a srácokat óvodába. Asszonypajtás ügyesen kivonta magát a forgalomból két-három hétre, és miért? Egy csizma miatt. Egy csizma miatt lettem papucsférj. Még szülőire is nekem kellett elmennem, képzelheted a sok nő közt, de már nem annyira ciki, van két-három macsótlanított apa, lehet, hogy az ő feleségük is kificamította a lábát. Hülyék a nők, na. De hogy mennyire, azt nem fogod elhinni.

Úgy kezdődött, hogy asszonypajtás nagyon rákapott az angol divatszájtokra. Ha nem vagyok otthon, mindig ott ül a gépnél, a gyerekek meg közben szakszerűen szétdobják a lakást. Múlt kedden, mikor hazaérek, ott ül a kanapén, és épp a lábát rajzolja körbe, meg méregeti centivel hosszába-keresztbe, kérdem, mi a fenét csinálsz? Odarángat a géphez, és mutat egy csizmát, elsőre nem is értettem, mit akar vele, mint valami cúgos cipő, úgy nézett ki kábé, le volt fotózva elölről, hátulról, hegyes orra volt, meg magas szára, és nem fogod elhinni, volt neve is, Jolán, úgy hívták, pont, mint a nagyanyámat. A nagy tervezőknél minden darabnak van, magyarázta asszonypajtás, Olivia, meg Penelope, meg tudomisén, ez meg itt a Jolene, eredeti bőr Kors, nincs rajta cipzár, tényleg kézzel kell felszíjazni végig, és gyönyörű a varrása, és aranyszínű a befűzője, bőr a talpa és nyolc centis a sarka, de a komentek szerint azért baromi kényelmes, ráadásul meg is lehet rendelni a neten. Ekkor kapok észbe, hogy mit akar ez itt, és megnézem az árát, hát ne tudd meg. Plusz a postaköltség húsz font, na álljon már meg a menet. Meg vagy te húzatva, mondom neki, interneten cipőt rendelni? De hogy ő lemért pontosan mindent. Akkor is, ez trampli. Mi vagy te, a MissMarple? Na, erre kirohan és bevágja az ajtót.

Nem is beszéltünk estig. Később nem hozta szóba, de éjjelenként, amikor már aludt, lecsekkoltam, mit csinált aznap egyedül a gépen, be van nekem állítva ez a funkció, és ne tudd meg, végig a csizmát kukkolta, az ebayen is rákeresett, és a papírkosárban megtaláltam a számítgatásait a lábáról, még a nagylábujja hossza is akkurátusan át volt számolva ichről centire – nem is tudtam, hogy negyvenes, majdnem, mint az enyém, eddig nem is tűnt olyan nagynak. Szabályosan viszonyt folytatott ezzel a csizmával, alig várta, hogy az övé legyen.

Két nap, és nem bírta tovább, titokban megrendelte a cipőt. Persze én láttam a levelezésében, mert tudom a jelszavát, még a szájt divattanácsadójával is váltott pár mélt az ügyben, de szót se szóltam, gondoltam, balhézni ráérek akkor is, ha megjön a cucc. Asszonypajtás egész hétvégén fel volt dobva, és hirtelen elkezdett megint magas sarkúban járni, pedig már rendesen visszeresedik. Le-fel járt esténként a lakásban, botladozva, billegve és egyensúlyozva a ki tudja, honnan előtúrt lánykori cipőiben, egész jó lába lett tőle, pedig már kezdtem elfelejteni, hogy combja is van. Persze nem bírta ki, sziszegett, hogy baromira fáj, mert munkába sosem vehet fel ilyet, nem tud benne egész nap állni, meg hogy hallotta, hogy New Yorkban feltaláltak valami szúrós labdát direkt magassarkúhoz, a talp edzésére, utána fog nézni a neten. Aznap este még az esküvői harisnyakötőt is felvette, igaz, hogy kifejezetten kérnem kellett, a masnija meg volt már kicsit sárgulva, de nem ragozom tovább, jól jártam. Neki is biztos bejött a dolog, mert hétfőn már hét centinél tartott sarokfronton, de akkor elbízta magát, és elment vásárolni. Na látod, ezt nem kellett volna. Két cekker, tűsarkú, rá is faragott rendesen. Aznap rossz volt a lift, tudod, a hatodikon lakunk, és felfelé a lépcsőn kifordult a bokája, baleseti, gipsz, minden, de egy szava se volt, nem is sírt, ezt nem néztem volna ki belőle a sok hiszti után.

Másnap otthon maradtam vele, pedig nagyon nem akarta, de csak akkor jöttem rá, hogy mért ül egész nap az ablaknál, amikor megjött a postás. Mentem volna eléje, de ő már kászálódott felfelé, öt percig tartott, amíg odaért az ajtóhoz, közben végig ordítva tartotta szóval a manust, hogy el ne menjen. Egy bazi nagy dobozt hozott, egy pillanatra nem is értettem, mi az, de mire megkérdeztem volna, már el is kezdte bontogatni, de úgy, ahogy a tigris esik neki a zsákmánynak: a fogával.

Mikor megláttam a Jolánt, már nem is bántam olyan nagyon azt a pénzt, így élőben nem is nagymamás volt, inkább dominás, elképzeltem benne asszonypajtást meztelenül, nem is szóltam semmit, jó, gondoltam, igaz, hogy még csak augusztus van, de majd tényleg jön az ősz, meg a karácsony, legyen neki is jó, és csak néztem, hogy mit csinál. Fogdosta a csizmát, le meg fel, beledugta a hosszú szárába a kezét, végigszimatolta rajta a bőrt, megtapogatta az arany zsinórtartókat egyenként, a körmével karcolta a talpát, hogy tényleg tiszta bőr-e – fel se nézett rám, olyan izgalomban volt. Aztán leült, és csak úgy, a zoknis, cicanadrágos bal lábára elkezdte felhúzni a csizmát. Belepirult, ahogy a gipszes lábát kinyújtva, a másik lábát felhúzva bújtatta a fűzőt, jó sokáig, de én láttam, hogy laza, és akartam is neki szólni, hogy így nem lesz jó, amikor teljesen váratlanul fogta magát, és egy lendülettel felállt. A csizmás féllábára.

Ne röhögj. Nem volt annyira vicces, ahogy a linóleumon kifutott alóla a sarka, és akkorát tanyált, mint a ház. Nemcsak a lábát, de a nyakát is

Szabó T. Anna: Porcelán

Nem tudok megszokni itt. A legrosszabb az, hogy igazából nincs is kinek elmondanom. Azt viszont tudom, hogy soha nem megyek férjhez, nekem ne diktáljon egy olyan kérges kezű barom, mint az apám. Kértek pedig többször is, de mind csak törökök, mert ez a török negyed, vagy legalábbis a széle. A törököknek, úgy látszik, bejönnek a magyar csajok, az egyik még a ruhámat is megdicsérte, biztos, mert hasonlít a török nők lebernyegéhez, csak akkor jöttem rá, hogy nem kéne ilyeneket hordanom. Még a szalonba is bejött utánam, és azt mondta magyarul, hogy szeretem neked kerek segedet. Kitől tanult ez ilyet? Utáltam, hogy mondja, mert a csajok mindig rajtam vihognak az alakom miatt, nem értem, hogy mit mondanak, de tudom, hogy rólam beszélnek, és meg tudnám ölni egyenként mindet. Főleg, hogy az egyik, aki négy évet élt Magyarországon, lefordította nekik, és azóta minden reggel, amikor belépek, a morgen vagy a hallo helyett azzal köszöntenek, hogy szeretem segedet. Na jó, ettől kezdve Linhez sem szólok semmit, pedig ő volt az egyetlen, akivel néha magyarul tudtam beszélni, keveset és rosszul, de mégis. Másoknak nem mondom, hogy magyar vagyok, hiába, hogy sokan vannak itt magyarok, inkább maradok mindenkinek idegen. Soha nem szólok, a legszívesebben elfelejteném az egészet, a seggemmel együtt, lennék inkább kínai, mint a csajok a szalonban, mert ők sose híznak, vagy török, mert akkor meg nem számítana: egyrészt úgyse látszik a csadortól, másrészt meg nekik legalább tetszik.

Nem tudom, mit akarok, az a baj velem. Apámék is mindig mondták, hogy nem viszem semmire, de ők azt mondták, lustaságból. Ha apám élne, röhögne azon, amit csinálok, pedig azt aztán tényleg nem tudom, hogy neki mi öröme telt abban, hogy kocáknak dugta fel, egyszer nem volt ki vigyázzon rám, és engem is elvitt egy inszeminációra, nem értettem, mit csinál velük, nem értettem, hogy lesz ebből kismalac, csak azt éreztem, hogy iszonyú büdös van, és hánytam az egésztől, az ólnak támaszkodva, a disznók meg jöttek oda, tolongtak, éhesek voltak. Lehet, hogy tényleg jó muzulmán lennék, mert azóta se eszek disznót, apám jut róla eszembe. Mindig megvakarta a kocák fülét, röfögtek, hívott, simogasd meg te is. A suliban mindig azt mondtam, hogy állatorvos. Meg azt is, hogy soha nem iszik. Ehhez ragaszkodtam. Apámhoz nem, de mit tudtam csinálni.

Akkor is szeretem a munkámat. Eredetileg porcelánfestő akartam lenni, mint anyám. Rá nem emlékszem, de az összes játékom, még a babáim is, nemcsak a babaházam, tele volt kicsi virágokkal meg lepkékkel meg gyümölcsökkel, ezeket anyám festette rájuk a gyárból hazahozott maradék festékkel, én meg persze, amilyen kis hülye voltam, ráfirkáltam ceruzával, de így is látszottak a minták, mindig nézegettem. Mikor nagyobb lettem, megpróbáltam leradírozni a firkát, de az lett a vége, hogy elmaszatoltam az egészet azzal a büdös kínai radírral, és bőgtem. Nem tudom, Bubuska mit csinált a régi játékaimmal, gondolom, kidobta, nem kérdeztem, és most már nem is érdekel. Csak egy tányért hoztam magammal, azt is anyám festette, egyetlen lepke van rajta, a hátán meg oroszul egy vers, olyan apró betűkkel, hogy csak nagyítóval lehet elolvasni, azt mondja, hogy a lepke szirom, a nő meg lepke, finoman kell hozzányúlni, mert a durva kéztől szétporlik. Kerestem egy ideig, ki írta, de nem derült ki, még az is lehet, hogy anyám, kamaszkorában, kinn oroszban, amikor még nem volt az apám felesége. Ez a tányér a kabalám, ha ez eltörik, nekem végem.

Ma reggel biztosan tudtam, hogy a lepke kettérepedt a fiókban, szinte vágytam is rá, láttam, ahogy felveszem a két darabot és továbbtörnek a kezemben, és a repedések átfutnak a porcelánról az ujjaimba, és én is darabonként esem szét, előbb az ujjaim esnek le, aztán a kézfejem, nem néztem meg, de tudom, hogy nincs semmi baja. Muszáj tovább élnem.

Ha nem rúgnak ki rögtön a szalonból, mert nem is szóltam, hogy ma nem megyek be, akkor talán egyszer még találkozhatok vele, ha kibírom egyáltalán. Ma nem bírnám ki, de hülye vagyok, mert éppen ma biztosan nem fog bejönni. Amit én felteszek, az fenn is marad, ahogy apám szokta mondani, ebben én vagyok az egyik legjobb, és nem a három év gyakorlat miatt, hanem mert egyszerűen érzékem van hozzá. Különben a tegnapi nap volt az első itt hat év óta, amikor úgy éreztem, akarok valamit. De ha ilyen akarni, akkor inkább nem akarok, mert olyan érzés, mint a torkomtól a lábam közéig kettéválni.

Ő volt az utolsó vendégem aznap, és csak azért választott engem, mert a többi lány mind foglalt volt, ilyenkor mindenki szép akar lenni, de a legtöbbjük így is csak törött körmű, lestrapált bolti eladó marad, mind olyanok, mint én, csak nekem még a körmöm se olyan szép, mert még ilyenkor se engedhetem meg magamnak a nekem való hosszúságot, amitől karcsúbbnak látszana a kezem. Én nyáron is dolgozom, nem kértem semmi szabadságot idén, nincs kivel, nincs hova és nincs miért, úgyhogy ezt az egy napot, a mait, el kell majd nézzék nekem. A Wannseehoz szoktam kimenni hétvégenként, mert egyszer láttam ott egy rókát, egészen közel jött és csak leült és nézett, egyenesen rám, ragyogott a szőre meg a szeme, kicsi volt, karcsú és könnyű, nem mertem megmozdulni, nehogy elriasszam. Azóta már hatszor voltam kint, egyszer láttam is, de a gyerekek utánaszaladtak a játszótérről, erre úgy eltűnt, mintha elfújták volna. Szeretem ezeket a tavi sétákat, átszáll rajtam a szél, mint egy vitorlán, és senki nem akar tőlem semmit.

Ez a nő nem volt se eladólány, se háziasszony, már a parfümjéből éreztem, mielőtt még ránéztem volna. Agresszív és titokzatos illat volt, a Loulou, ezer közül is megismerném, olyan a kupakja, mint valami nagy, vörös köröm, mindig akartam venni magamnak egyet, de soha nem mertem. Erősen festett, mindenre elszánt nőt képzeltem el, de ahogy leült elém, egészen megzavarodtam. Ártatlan babaarca volt, és olyan fényes szőke, vékony szálú haja, hogy ha nem lett volna lakkal hullámos formába igazítva, elszállt volna, mint a pitypang. A legmeglepőbb mégis a szeme volt, távol álló, ábrándos, szilvaforma, és nagyon, nagyon kék. Talán színes kontaktlencsét hordott, nem tudom, de ahogy rám nézett, megláttam benne magamat, ahogy ott görnyedek az asztal felett, és éreztem, hogy átnéz rajtam, nem is lát meg, senki vagyok. Ismerem ezt a nézést, nem minden vendég akar beszélgetni, de ez most más volt, fájdalmasabb és személytelenebb, pedig akkor még nem egészen értettem, mi a bajom, hiszen a nő éppen hozzám beszélt, erős akcentussal megmondta, hogy milyet akar, és odanyújtotta a kezét.

A tenyerembe vettem, és egyből leizzadtam. Nagyon keskeny, nagyon forró keze volt, még soha nem érintettem ilyen szépet és ilyen könnyűt. Borzasztó helyzet volt, tényleg, mert nemcsak a testem izzadt át tőle, de a tenyerem is csupa víz lett egyszerre attól az egy érintéstől. Még szerencse, hogy pont akkor csengett a mobilja, valami romantikus dallam volt a csengőhangja, és ő kihúzta a kezét, hogy megkeresse a táskájában. Én meg gyorsan kivettem egy papírzsebkendőt a dobozból, letörölgettem vele a munkaasztalt, és közben persze titokban a tenyeremet is, és próbáltam valahogy uralkodni a remegésemen. Naponta úgy tíz nőnek fogom meg a kezét, szeretem is a kezeket nagyon, azért választottam ezt a szakmát, de még egyiket sem éreztem ennyire élőnek. De komolyan, majdnem elsírtam magam. Lehet, hogy fáradt vagyok, és azért, de ez már több volt, mint amit el tudtam viselni. Az anyám egyik könyvében olvastam ilyet, abban egy nőnek olyan hajlékony és kíváncsi keze volt, mint egy hölgymenyét, na, ez a kéz pont ilyen volt, pedig a nőt egyáltalán nem érdekeltem. Ez az erő független volt tőle.

Oroszul szólt a telefonba, és a hangja nem olyan volt, mint amikor velem beszélt: lágy csipogásból torokhangú suttogásra váltott, igen, lehelte, aztán elfelhősödött az arca, és hosszú magyarázkodásba kezdett, nagyon keveset értettem belőle, csak azt, hogy meg van ijedve. Azon kaptam magam, hogy az asztalra dőlve figyelem, egészen belenyomódott a mellembe a széle, már fájt. Gyorsan hátradőltem, de a szememet nem tudtam levenni az arcáról, most rá lehetett nézni nyugodtan, mert semmire nem figyelt, csak arra, hogy meggyőzze azt a másikat. Ahogy így néztem, láttam, hogy azért ki van ő festve, csak nagyon ügyesen, az arcát olyan finoman és észrevétlenül fedte a púder és a pirosító, mint a hímpor, és a szempillái töve végig volt rajzolva tussal, a vége cicásan kanyarodott felfelé, láttam is a könnyed mozdulatot, ahogy végighúzza magának reggel – de az is lehet, hogy még nem elég biztos a keze, és dolgoznia kell vele. Talán még nyelvét is kidugja az igyekezettől? A szája duzzadt volt és gyerekes, most jöttem rá, hogy sokkal fiatalabb nálam, hány éves lehet, talán húsz? Vagy még annyi se? Könnyű szépnek lenni, könnyű könnyűnek lenni húszévesen. Rita néni mondta ezt nekem, a legkedvesebb némettanárnőm, akihez délutánonként jártam, akkor még nem voltam ilyen puffadt, de szépnek semmiképpen nem éreztem magam, inkább Rita néni volt szép, különösen, amikor mosolygott, vagy amikor megsimogatta az arcomat. Vajon ő is ilyennek látott engem akkor? Persze ez a lány itt tényleg vakító volt a virágos, testhez álló szaténselyem ruhájában. Nagyon szeretem ezeket a könnyű, síkos anyagokat, olyan érzés hozzájuk nyúlni, mint amikor a nyelv hegye a szájpadlást bizsergeti, vagy mint egy csók lehet, ha igazán jó, ezt sokszor elképzeltem, de hiába volt már három, vagyis most már négy pasim, egyiknél sem éreztem semmit, igaz, hogy csak kettő csókolt meg, de olyan mohón, hogy csak a kemény nyelvüket éreztem, meg a fogakat, örömet semmit, soha.

A lány – mi lehet a neve, Linocska? Tánya? Kátya? biztos valami gömbölyded neve van – elsírta magát. Könyörgőre vált a hangja, és ahogy beszélt, éreztem, hogy nyert, mert a szemét dörzsölte, de a szája sarka már mosolygott. Miközben még mindig beszélt, két mondat között odanyújtotta nekem a kezét, és intett, hogy kezdhetem. Annyit értettem, hogy egy találkozót beszélt meg, háromnegyed óra múlva, tehát nekem is sietnem kell. Csak akkor néztem meg igazán a körmét: szinte tövig volt rágva. Egyébként hibátlan volt rajta minden, a makulátlan kézfej, a fehér, szépen ívelt ujjak, egészen elképesztő arányok és színek, csak két alsó ujjpercén volt egy kis irizáló aranyfesték, mert az előbb az öklével törölte a könnyeit. A körömágy bőrét nem is kellett vágni, csak egy kicsit visszatolni, de az sem volt éppen hibátlan, nyilván tépkedni szokta.

Még políroztam, mikor befejezte. Visszacsúsztatta a mobilt a táskájába, és csak nézett maga elé. Szerettem volna megszólítani, kérdezni valamit, hogy halljam még azt az otthonos, selymes orosz dallamot, de nem mertem mondani semmit. A szemére gondoltam, ahogy hirtelen elfutja a könny, és elkezd lecsurogni a fitos, erőszakos kis orra mentén, a legörbülő ajkai felé. Olyan lehettem, ahogy ott görnyedtem a kinyújtott kézfeje fölött – kéne már egy szemüveg – mintha meg akarnám csókolni a kezét, akár a bodorított hajú lovagok a képeken. A bőre, akár a vékony szatén, lehetne érezni alatta az erek lüktetését, a gyufaszál-vékony csontocskák moccanását, ahogy a meglepetéstől megrebbenne a tenyeremben az ujja.

Lassan formára reszeltem a körmét, az egyenletes lökésektől finoman mozgott és rezgett a keze, megint elkezdett izzadni a tenyerem. Ő meg közben csak ült, kinézett az utcára az üvegen át, egy pillanatra követtem a tekintetét, egy fiú állt ott, őt bámulta, de Linocska átnézett rajta is, éppen csak megnyalta a száját. Elkezdtem bolyhozni a körmöket, egyenként vettem a kezembe az ujjait, nagyon gyöngéden, és közben már tudtam, mit fogok csinálni, hogy tovább tartson ez az egész, hogy egy kicsivel tovább tudjam nézni a puha pihés fehér bőrét a ruha fölött, a fényes, duzzadt, durcás ajkait, mert feljebb nem mertem emelni a fejem.

Óvatosan feltettem a sablont, és szépen, egyenletesen elkezdtem a fehér porral felvinni a porcelán hosszabbítást, és közben arra gondoltam, hogy hátha visszajön még hozzám, ha elégedett a munkámmal. Ahogy kötött az anyag, kézzel kezdtem ívbe hajlítani a végét, ebben profi vagyok, a C-forma kialakításában, olyan lesz tőle a kéz, mintha minden ujja mosolyogna, szoktam is mondani a vendégeknek, de most nem szóltam semmit. Amikor befejeztem, és idenyújtotta a másikat, éreztem hogy ez a keze nem olyan lágy, valahogy több benne a tartás. Igen, balkezes. Több balkezes vendégem is volt már, mindegyikről meg lehetett mondani, de Linocskának ez a keze valahogy még forróbb volt, és most jöttem rá, hogy miért éreztem ennyire meztelennek, mert egyik kezén sem viselt gyűrűt, még egy vékony aranykarikát sem, pedig a legtöbb vendégem szokott, még akkor is, ha a körmükre strasszot vagy díszeket kérnek, és sokszor éppen olyat, ami elüt a gyűrűtől,és közönséges hatást kelt, de én már megtanultam, hogy ne szóljak bele, maximum javasolni szoktam, azt is csak akkor, ha eléggé szimpatikus az illető.

A legtöbb vendég törtkagylós vagy színátmenetes körmöt kér, de én a legjobban a miniatúrákat szeretem csinálni, a virágokat, a csíkokat meg az indavonalakat,a csillagokat meg a pöttyöket, de a legsajátabb specialitásom a lepkeszárny-köröm, tényleg úgy néz ki, mint valami színes, könnyed pillangó, a nappali pávaszemről mintáztam, és különösen azoknak a vendégeknek szoktam ajánlani, akik szeretnek gesztikulálni, mert olyankor csak úgy repked körülöttük a körmük, csodálja is mindenki. A Körömkongresszuson is bemutattam a technikát kétezerhárom tavaszán, sikerem volt vele. Van egy tanárnő vendégem aki mindig visszajár, arra büszke is vagyok, mert először botrány volt a suliban, hogy ilyen körmökkel jár be, de azóta úgy megszerették a mintát, hogy már meg se ismernék nélküle, a becenevét is arról kapta. Linocskának is boldogan készítettem volna ilyen mintás körmöket, jól állt volna a virágos ruhájához, egész kis Pillangókisasszony lett volna belőle, igaz, hogy azt legalább két óra megcsinálni, de ő most sajnos határozottan egyszerűt kért, sima francia manikűrt, nem túl hosszút, úgyhogy felpolíroztam a porcelánt is és felvittem rá a halványpink fényzselét, olyan lett a körme, mint az igazi, senki meg nem mondta volna, hogy rágja.

Nem szólt semmit, félrebillent fejjel hallgatta a rádiót, biztos még nem értett mindent, mint én az elején, amikor idejöttem, és mint aki kicsit süket, nagyon figyelt minden szóra. Egy pillanatig azt hittem, engem néz, de aztán láttam, hogy a fejem mögött az órát. Tényleg siettem, de minden rétegnél meg kell várni, amíg megköt, mert különben hiába dolgoznék, másnapra lejönne az egész. Egyszer meg is szólalt, hogy siessek, és ingerülten hátravetette a haját, de én csak még jobban lehajtottam a fejem, és bólogattam. Csak még a masszázs van hátra, mondtam, a nap végén az utolsó vendég ezt mindig ingyen szokta kapni. Ez persze nem igaz.

Elkezdtem a vitaminos olajjal ápolni a körömágyakat, aztán finoman haladtam az ujjakon felfelé, és egyenként bemasszíroztam az ujjai közé, síkos volt mindenhol, hajlékony és feszes, és olyan sima, hogy tényleg érezni lehetett alatta a csontokat, mindkét kezemmel simogattam, aztán nagyon finoman gyúrogattam és dörzsölgettem, ha izzadt is a kezem, az olaj miatt nem lehetett megérezni. Az én ujjaim is elég fehérek, de sokkal párnásabbak, mint az övéi. Most először volt bennük kíváncsiság, mintha az ő kezéből sugárzott volna át. Ki akartam tapogatni mindent, a kézfején és a hajlataiban, megbizsergetni, felrázni, ráébreszteni, hogy ott vagyok, végigkúszni a tenyerében, végig egyenként a szívvonalon és az életvonalon, megtudni, hogy eljön-e még, és megengedné-e, hogy egyszer neki is csináljak egy szép lepkés körmöt, olyat, amilyet csak én tudok. Rettentően koncentráltam, de ránézni persze nem mertem közben, sőt a szemem is behunytam egy pillanatra, szerencsére semmi nem látszott a hajamtól, még az sem, hogy harapdálom a számat.

De akkor Linocska mobilja megint megszólalt, és ő kirántotta a kezét a tenyeremből, előhalászta a telefont, rápillantott, aztán fintorogva kinyomta a hívást és felállt, pedig még csak a jobb kezével végeztem. Idegesen törölgetni kezdte az illatos olajat, és nagyon halkan még valamit káromkodott is közben oroszul, aztán elővette a pénztárcáját, rám se nézve odadobott elém ötven eurót. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak akkor tudtam utána szólni, hogy ez sokkal több, amikor már az ajtónál volt. Sietek, mondta, és kiment.

Nem tudom, miért futottam utána. Nem a pénz miatt, azt ott hagytam az asztalon, csak a táskámat kaptam fel, és a csajoknak nem is szóltam, csak kifordultam az ajtón. Rengetegen voltak az utcán, de Linocskát egyből megláttam, ringva ment a tízcentis sarkain, egy kirakatnál megállt, belehajolt az üvegbe, mint a gyerekek, és kifestette a száját, tűzpirosra. A körmei még innen messziről is szépek voltak, csillogtak nagyon. Ahogy ott állt, és csücsörítve koncentrált, elképesztő keveréke volt a kölykös bájnak és a hanyag eleganciának, többen meg is álltak egy pillanatra, nézték, nemcsak a férfiak. Én is megálltam, nem akartam, hogy észrevegyen, úgy dobogott a szívem, mintha futottam volna. Egyik pillanatban azt gondoltam, hogy odamegyek és jól megverem, az ilyen lányokat, mint ő, gyerekkoromban a copfjuknál húztam körbe a játszótéren, ha megsértettek, aztán persze sírva kértem bocsánatot. A másik pillanatban meg azt gondoltam, hogy addig megyek utána észrevétlenül, addig követem a nyomát, mint egy kutya, amíg meg nem tudom, hogy hol lakik, aztán egész éjszaka őrzöm az ablakát, és mindent, de mindent megtudok róla. Velem így ne bánjon senki.

Egy ezüstszürke BMW állt meg mellette hirtelen, a sofőr áthajolt és kinyitotta a járda felőli ajtót. Már majdnem ott álltam Linocska mögött, úgyhogy láttam, hogy egy igazi strici vezeti, egy hátranyalt hajú buzi, ismertem a fajtáját, ez egy ilyen környék, tele van mindenfélékkel. Morrant egyet oroszul, Linocska meg szó nélkül beszállt, de mielőtt becsapta volna az ajtót, egy pillanatra még kinézett az utcára, a szeme szinte világított, és nagyon riadtnak látszott, mint aki azt várja, hogy valaki erősen átölelje. Egyenesen rám nézett. Vagyis inkább átnézett rajtam. Nem ismert meg.

Nem tudom, meddig álltam ott, valahogy a tenyeremből jött fel a fájás a szívembe, a tenyeremből, amivel két perce még a kezét simogattam. Mire magamhoz tértem, Linocska úgy eltűnt, mint a pihe. Én meg majdnem belefejeltem a kirakatba, oda, ahol az előbb még a szája látszott. Vérezném össze az arcom, legyen rajta valami, amiről felismerhetnek. Legyek ne. Ne legyek. Ne legyek. Persze nem csináltam semmit, elindultam tovább, végig az úton, figyelmesen és hidegen.

Igen, és azt sem szabad elfelejtenem, hogy mi történt utána. Rögzíteni kell azt is, hogy tudjam: amikor átmentem a zebrán, majdnem elütött egy motoros, és mikor ordítozni kezdtem vele, egyből levette a sisakját, rám vigyorgott, és azt mondta, ráadásul elég gyöngéden, hogy entschuldigung, szeretem neked kerek segedet, komm mit. Csak akkor ismertem meg, hogy a török. Én meg gondolkodás nélkül elmentem vele, mint Linocska a stricivel, mert már úgysem számított semmi.

Persze lehet, hogy nem is volt igazi török, mert nemcsak, hogy bajusza nem volt, de tetoválás is volt a hasán, egy széttárt lábú meztelen nő, de alaposan el volt rajzolva, olyanok voltak a lábai, mint a hurkák, vagy a széttárt ujjak: csak terpesztett ott, égnek fordított szemekkel, és a haja összeolvadt a török mellkasán a szőrrel. Én akkor is baszok, mikor fel se áll, ezt mondta a török vigyorogva, és tényleg, ahogy ott önelégülten végignyúlt az ágyon, az ernyedt pöcse éppen a rajzolt nőnek a lába között feküdt, de ezt már csak az ajtóból láttam, mert amikor ki akartam menni az előszobába a ruhámért, váratlanul felkapcsolta a villanyt, biztos azért, hogy megnézze, tényleg kerek-e a seggem. Hát ezt a nőt nyalogattam én a szőrös hasán a sötétben, ezért röhögött úgy a hülye pöcs török, amikor életemben először meg bírtam alázni magamat, hogy annyira rossz legyen, hogy elfelejtsek mindent. Amikor a hasán volt a fejem és a hajamat markolászta, apám jutott eszembe, meg a kocák röfögése.

Nem akarok felkelni az ágyból. Nem akarom elhúzni a függönyt. Nem akarok tovább bő ruhákban járni és körmöket reszelni. Férjhez akarok menni, hogy végre már elfelejtsek mindent. Soha nem fogok férjhez menni. El akarok menni innen. Nem akarok elmenni sehova. Kettétörni, mint a porcelán, eltűnni, mint a kirakatról a Linocska szája.

Nem akarok többet beszélni róla. Csak róla akarok beszélni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük