Oláh Tamás: Szabadvers hét tételben

1.
Az emlékezés körmei sebet hasítanak,
egy véletlenül kiejtett szó
hirtelen éltre kelt egy
csillapíthatatlan éhes napot.
Egy gyűrött fénykép kinyit
egy csapóajtót, s mutat egy
megkínzott arcot.

Egy régi, megviselt noteszlap
marokra fog egy fájdalmas emléket.
A szereplők feltámadnak,
a szemünkbe néznek,
mintha a régmúlt évek
teremnének újra itt,
és lehelnék ránk megint bűzét.
Rejtett asszociációk
az idegek zsinegeivel vannak összekötve.
Miután tekervényes,
árnyas ösvényeket bejártak,
s feltépték kaktuszod méhét,
időd mélyéről váratlanul
rád köszön valaki.
Valaki, akire régen nem leltél szót.
A kezdet aranya és a leszálló éjszaka
a múlt párnáján egybevegyül.
Dühödet letörli egy szelíd mosoly.
A látszólag egészen távoli dolgokról,
mint a hanyagul fiókba dobált
papírlapokról,
egymás mellé kerülve kiderül,
összetartoznak.

A most folyton múlik,
gazdagon színt cserél,
de ami sosem volt,
fénylő nem lehet,
a sötét sötét marad.

2.
A mi utcánkban,
tüskés drótkerítés mögött állt egy ház,
kutyákat ugatni ingerlő
fegyveres őrök álltak a kapujában.
Néha láttuk a nagy fekete autót,
egy hangtalan zubbonyos szolga
nyitotta az ajtaját,
egy kopaszodó, alacsony ember
szállt ki belőle,
a korszak zsongó
fullánkosai hemzsegték körül,
tudtuk
ő a miniszterelnök.

Vajon hova tűnt az az undor,
amit akkoriban éreztünk?

Valamelyik srác arcán
derűt hozott egy hír:
a kertben van egy kis tavacska,
és az tele van kicsi teknősökkel.
Kitől hallotta nem kérdeztem.
Untuk már a sánta-iskolát,
elhatároztuk hát megpróbálunk
szerezni belőlük.
Kalandunk jobbnak ígérkezett,
mint az ábécé tudományában
elmerülni.
A telekkel közös kerítésen egy lyukat
tágítottunk óriás pupillává,
hogy éppen átférjünk rajta.
Hason csúszva közelítettük meg,
de béka hada néma volt már,
s folyékony fogja is rég elszökött.
Az eszünkbe sem jutott,
mi lesz, ha reflektor gyúl ránk hirtelen,
– az őr habozás nélkül
halálba süllyeszthetett volna minket.
Gőzölgő vérünk
emlék-bozontos álomképe
éjjelente azóta is gyötör.
Szerencsénk volt, a köd vattája
óvta visszavonulásunkat.

  1. Az álruhás napok korszakának
    utolsó óráin
    cseles szerpentineken
    utaztunk a fővárosba.
    Éppen elfértünk a teherautó
    sofőrje mellett.
    Pára lengett a hegycsúcsok felett.
    Még aznap este
    vissza is vitt engem.
    Lombja hullt fák
    csontvázai bámultak.
    Úgy volt anyám másnap
    jön majd utánam, busszal,
    de egy nappal később kitört
    a versekbe szett
    dicső ifjak fennkölt forradalma.
    Furcsán égő búcsúzó tekintete
    álmomba lopva élt bennem tovább.
    Az óriás szoborból csak a csizma maradt.
    Tejhatalmú vashernyókat vezényeltek
    a birodalom főurai a lázadók ellen.
    Nekem meg barátaim, a pesti srácok
    nélkül, egy hosszú hónapon át,
    családom többi tagjától távol
    kellett szomjaznom a szabadságot.

4.
A föld már a faggyal vitázott,
a keleti nap veszélyes fényében
lassan teltek a napok,
mikor üdülőnket
fegyveres férfiak vették be.
Volt időm meglesni őket.
Az egyik mezítláb volt,
a cipőfűzővel összekötött bakancsát
egy borotválatlan arcú
a vállán átvetve magánál tartotta.
Talán attól félt, hogy elszökik,
nem egészen értettem.

Testvérből lett újra ellenfél?

Valaki a konyháról egy tálcán kenyeret,
kolbászt, sajtot hozott be.
Nagyokat haraptak,
s hozzá megint.

A szabad világ azt zúgta
nincs tovább, ne várj senkire,
s menekülj míg lehet!
Most még csönd volt,
de hamarosan feltört utak,
tépett mezők sírtak
mindenütt.
A könny homályt vont a szemekre.
Az ágakon csöpögött a sós fájdalom.

Pár napi álom volt az egész,
semmi több?

5.
Eltévedt madár
adott jelt a bajra.
A fenséges szálfák
tépett hajjal futottak,
a levelek, mint légbe vetett
röpcédulák kavarogtak körülöttük.

A környező falvakból bejáró
konyhások és szobalányok
a visszatérők
nappalt is éjjé szövő bosszúiról
meséltek, majd mindenkin taposott
a győztesek lova.
Lyukas zászlónk helyén,
lányaink, fiaink ráaludt vérétől
a talpig piros lobogott megint.

6.
Mankóval bebicegett egy középkorú férfi,
és Ottó Flattert[1] kereste,
aki éppen a szemüvegét tisztogatta.
A váratlanul eléje került ember
kivette az egyik mankót a hóna alól,
kihúzta magát,
és valamiféle tisztelgő mozdulatra emelte
a szabaddá vált kezét.
Sovány testén vékony, kopott kabát lógott,
nyaka valami pokrócból vágott vastag
sállal volt körbetekerve.
Halkan beszélt, olyan volt a hangja,
mintha csak kilégezett volna,
szavaiból mégis buzogva tört elő
fő tápszere, a bosszú.
Ottó Flatter visszavette a szemüvegét,
és némán végigmérte,
az éledő szikrákat nézte a szemében.
Aztán benyúlt a bordái fölé,
zakója belsőzsebébe,
és egy nagy köteg pénzt vett elő,
leemelt belőle egy keveset,
átadta a férfinek.
Az erdő sűrűje mögül,
a kapu rácsain át ért közénk
a zuhanó Nap utolsó sugara.
Nyugodjon meg,
akik kezet emeltek ránk,
azokat kíméletlenül megsemmisítjük.
A tervbe vett tetthez képest
szavai hidegen hulltak.

A gyűlölet összead, szoroz,
hurkot vet,
s hadarja naponként ítéleteit.

7.
Az angyal elrepült, messze,
vissza se nézett ránk.
Éltünk tovább
fiatal testünk ártatlanságának
börtönében.
Szemünkbe lógott hosszú hajunk,
feleselve az éggel,
a reggelek megváltásában
kezdődött újra minden napunk.

A miénkkel merőleges utca őrizte,
tág kertek mélyén,
a budai méltóságok itt maradt villáit.
Ezekbe költöztek be azok,
kiknek dolga volt osztogatni
a cirill betűs parancsokat.
A kőfalak övezte kertek egyikében,
egy úszómedence nyílt,
és nézett
ránk csalogatóan.
Naponta eljártunk oda.
Egyszer a nagy vízi fogócskázás közben
észre sem vettük,
mikor váratlanul közénk csobbantak
szűk történelmünk alakjai.
Furcsa volt látni úszó nadrágban,
a dominatus[2]  helytartóit.

Lopva figyeltük testük színét
a mérgezetté vált vízben.
Az új osztály első embere
néhány méterrel mellettem tempózott.
A lélegzetem megritkult a szám körül.
Szívem verése verte a hullámokat.

Akkor még nem tudtam,
aki miatt kürtjébe fújt félelmem,
előbb-utóbb maga is félni fog,
s halála mély barázdát húzva
egy korszakot zár majd le.[3]
*

Múltam fakuló lombja
szavakkal köszönt,
ismerős tárgyaim
régi dalokat dúdolnak,
csendben hallgatom.
Hajdani magamat
én hagytam el, vagy ő engemet?
A gyermekkort,
mikor még minden nap hosszú volt,
hosszabb, mint egy évtized?
Vajon, ha szembe jönne velem
a vézna kölyök,
felismerném-e tűnt életem arcán
mai képem darabjait?

 

[1]              Münnich Ferenc az Ottó Flatter nevet használta, amikor beállt önkéntesnek a spanyol köztársaságiak mellett harcoló Nemzetközi Brigádok soraiba. 1956 november 4-étől Kádár János vezette úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban miniszterelnök-helyettes volt, részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1958 és 1961 között a minisztertanács elnökének tisztségét töltötte be.

[2]              .A kései római császárkor elnevezése.

[3]              1989. július 6-án, miközben éppen Nagy Imre rehabilitációját hirdették ki a Legfelsőbb Bíróságon, valaki behozott egy darab papírt a terembe, amit az emberek aztán egymás kezébe adtak, az állt rajta: meghalt Kádár János.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük