Oláh Tamás: Vesztegzárban

Zápor-lég fut bőrömig,
szúrós fények vékony

vonalai gyeplőre fogott arcom
vonásaira omolnak,
rémítő árkaim mélyülnek,

értorlaszaim előtt
toporzékolnak hajszolt lovaim,
nyugtalanságom patkói
vetnek vak szikrákat,
csuklómon bilincs,
homlokom mögött
emlékek ütközete zajlik,
rám esik egy csillag,
fölemelném, de nem bírom,
a százfülű csendben
durva hangokat tanulok,
a hasadt szavak
maradnak ceruzavégemen,
hallgatom az irigy Isten
távolról jövő vigaszát:
Hidd el!
Kincs a mulandóság!”[1],
hasztalan dallamok,
rongyolt álmok darabkái
lebegnek súlytalan körém,
vétkeim kavarognak torkomban,
felszín nélküli mélységből
kiált lélegzetem segítségért,
végtelenre vágyakozó testem

tápláló oxigénre szomjazik,
koronás cseppek úsznak felém,
az élősdi Idő belém bújva múlik,
öngyilkos mellénybe
zárt félelmem egyre ontja
sötét szemcsékkel perceit
–  a feloldó jelre vár…

[1]     Idézet Weöres  Sándor Gilgames átköltéséből