Az alkonyatról azt hiszi, pirkadat

Az alkonyatról azt hiszi – pirkadat.
Indulni kezd és rászakad éjjele.
A visszatérő éjszakában
hajnalodó repedések érik.

A mozdulatnak kezdete, vége – nincs.
Nem lát teret. Torz mondata: fáklyaív.
Hogy kapcsolódna mindig újra
összekuszált haladék-időhöz?

Más módokon, másképp eloszolva, de
egész-nyomása épp ugyanannyi lesz,
ha ablakát reggel kitárja,
rányit az éjszaka – nézik egymást.

*

Más-képp

Nem ismerek rá múlt-ház-, utcarészre.
Mint új vendéget, úgy fogadnak.
Hátsó fertályból, vegyem észre,
előugrik döbbenésük, magamnak.
De más házsarok, utcatorzó ballag
– mások láthatták, látom – nélkülem.
Idegen sajátban, mint hamis esküben.

Másvalakik emlékét őrzöm, érzem.
Érvénytelenedett emlékezet.
járva földön, fényben
elrendelődött véletlenek.
Széttörtek, sorssá remeg,
elérkezik a pillanat.
Elvédtelenedett, mált, vakolat.

Felkiáltanék mégis – maradék.
Vakon is látom Isten napját!
Űzött utcakő, falak, hagyaték.
Összerogyott terv, remény – tájdarabkák
Mire lesz ébredés? Rémálom napját
tévedésként lelheti, lehet, lehetetlen.
Mint gondolat a pőre tettben.

*

Erdőben

Zöld levegő.
Kemény bükkök, tömzsi tölgyek,
cserjék, zsurlók, lapulevelek.
Zöld élőérmék hatalmas hálója
terül a fenséges kékre.
Áttör az égen, avatott lomb koronáján
átszüremlik a fény. A fény! A szilánkos túli.
Vakítón láttat.
Fehéren zöld a zöld.
Mint élő lemezen át.
Bennem már nem a tüdő,
az erdő lélegzik.
A zöld, A barna, A sárga,
A fekete föld.
Lassan felnyílnak, ahogy tapintom őket.
Kimondják lassan a folyamatot.
A zöld szagban mozog,
riszál a mennykékbe,
adva a sziromerőt.
De már les rám! Érkezik!
A pénzlobogtató korzózás,
a hivatalnok-feszes fenekű mozdulat,
a robotsport a számítás-labirintusban.
Már körbekerít és rám csap.
Lenyom. Beszorít, elveszi
látásom egészét, magasát.
Gurítana gödörbe.
Áldozati kőkörbe.
És az erdő nézi. Hagyja. Bólint.
Szikár napfényben.
Teljes napfényben.
Bükkös-tölgyes közt
csonkolt fenyő magasul.
Hagyja az erdő, szelíden egybegyűjtve
a rejtélyesen kibogárzó színekkel,
a vakító ragyogással.
Együtt van mindez vele, nincs külön.
Ezt tanítja nekem ő, az erdő.

*

Szárnyakká lesznek

Szárnyakká lesznek szirmok.
Csapkodva emelkednek.
Szállnak fehéren, éneklőn magasba.
Hullámzanak, lebegnek.
Vakító fehéren ragyog
delelő fényben a fűszál lapja.
A fák törzse simul
tenyeremen, mint tényeren,
áramlik a növényi élet igenje:
ahogy együtt lélegezem a lombokkal,
ahogy fentről látom zöld hátuk.
Hívom vissza anyám.
Fürdöm az ég tavában.

*Első közlés

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük