Pethes Mária versei

SIRÁLYOK, KÁRÓKATONÁK, HATTYÚK

csillagok meresztik rád szemüket, kivágott fák szelleme
kísért, fiatal ősz futtatja a Tó partján a fűzleveleket,
szélkakasnapok forgatják az eget, léted beárnyékoló
hegyláncok elől a több ezer éves történelem gazdátlan
házába készülsz emigrálni, itt magasabb árnyékot vetnek
a tölgyek a költőkre, folyóid magukba göngyölik a fényes
szellők hullámait, nyárfák ezüst leveleit olcsó fémre cseréli
augusztus heve, sápadt síkságod futóhomokjában elveszett
fémpénzek sírnak, kaszálóid mellére szöcske-bronzplakettet
tűz egy forró hónap, itt pusztítóerejű a szép szó, legnevesebb
íróid hallgatnak vagy mentegetőznek, ki siratja meg azokat,
akik érted haltak, műveletlen vackorok bólogatnak az évszakok
sokféle változatára, kevesebbet időz az ablakokban a nappali
fény, s az éjszaka nem gyújt lámpást, alattomos szél söpröget
a sötét tereken, együtt végezzük veled kis ország, néped sirályok
népe, kikötők szemétszedője, meg a kárókatonáké, akiket
a túlszaporodás megelőzése miatt kilőnek a felbérelt vadászok,
meg a hűségben elnehezült hattyúké, akik nem tudnak elrepülni
a szabad remények felé, de zokszó nélkül tűrik, hogy megrabolják
tojásaikat a madarászok, lápjaid nyomtalanul nyelik az éveket,
talán ez az utolsó ősz, ami felhorzsolja az igazságot, jaj nem marad
más ebből a nyárból, csak a fesztiválok visszhangja, mintha nem
is lett volna nyár, most amikor mindent kimagyaráznak, most
legnehezebb a földed, de a hattyúk, kárókatonák, sirályok
meglátják arcukat zörgő vizeid tükrében.

*

Portré

Áldottak legyetek pórázaitoktól
megszabadult utak. Honnan vesztek
a magasztos pillanatokhoz, az élet
újabb csodáihoz vezető erőt, hogy
ennek a regékkel terhelt tájnak
győztese legyek?

Honnan vesztek jogot, hogy
arra ítéltessek – amióta világ a világ-,
hogy páratlan szavakért bolyongjak
ebben a véremben hordozott,
hitetlen országban?

Hiszen az álom nem csak az enyém, de
a hűség csillagképe alatt élhető létre
vágyóké is, akiknek útját elvágja
a szeretett vidék fűpallosa.

Amerre járok az elnémított kutakból
homok csorog. Kitartóan keresnek engem
az eskük túloldalán rekedt szavak, hogy
minden segítség nélkül megtaláljanak.

Arra vagyok hivatott, hogy csókommal
felnyissam a kövek szemét és az igaz
szerelmet hirdető madarak kórusában
daloljak akkor is, ha úgy lelem végem,
ahogy egy falevél a kő tágra nyíló
tiszta tekintetében.

*

keljünk át

költözzünk a holnaputánon túlra
ahol álmunkból felriadva
nem látszik a zűrzavar határa

lakjunk abban az órában
ahol a tócsák bánata nem ringat
tépett rózsaszirmokat

éljünk ott ahol az idő megdermed
hogy ne tudjanak kifulladni
szerelmes mozdulataink

lélegezzünk ott ahol a nyirkos
levegő nem akad fenn
a szomorúfűz szempilláján

hagyjuk el a kishalálok előcsarnokát
délibábok nyavalygását a mindennapi
betevő falat hiányának szégyenérzetét

lépjünk túl az órák össze-vissza-
szédítésének szánalmas haszonlesésén
a síkagyúságon a balga szolgaságon

keljünk át a bizonyosság folyóján
a túlpartra ahol reményünk húsába
nem harap a józanság tépőfoga

lépjünk ki a hiú ábrándok pillanatából
adjunk nevet száműzetésünk fővárosának
hogy kegyelmet nyerjenek a szeretet szavai

fordítsuk ki sarkából az örökkévalóságot
lábaljunk át a félelem fagyos földjén
hogy békés halálra öregedjünk

3 hozzászólás

  1. Létezésünk okai verseidben, gyönyörűen.

  2. Gyönyörű válogatás. Itt is szívvel, szeretettel olvaslak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük