Petőcz András: Az elhagyatott

“Mert elhagyatnak akkor mindenek”

És könny helyett az arcokon a ráncok,
megülnek csendben, megülnek hangtalan,
csorog alá, csorog az üres árok,
mind-mind, akinek még panaszszava van.

A Kastélyban egyre bolyong a költő,
üres folyosókon, szobákon átal,
elhagyatva lépdel. Kibákült már rég
mindenféle és soha-nem-volt vággyal.

Ki az, aki már nem tér soha vissza?
És ha visszajönne, itt lenne megint?
Az üres Kastély a csendet beissza,
s valami kéz valakit arcul legyint.

Vége már, végleg vége mindeneknek,
megtagadják azt, akit megtagadnak,
áttetsző, testetlen lények kerengnek,
csak maradj magadnak, maradj magadnak.

A könny helyett az arcokon a ráncok,
megnyílnak csendben, megnyílnak hangtalan,
csorog alá, csorog az üres árok,
minden élő, kinek panaszszava van.

 

Vélemény, hozzászólás?