Petőcz András: Megölelt az Isten

Ebben a nagy-nagy rohanásban,
egy pillanatra megölelt az Isten.

Zavartan megálltam.
Magamat magányosnak hittem.

Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm.
Hogy épp nem kellett semmit sem tennem.

Hirtelen azt láttam, valaki jön.
Gondoltam, elmegy mellettem.

Aztán a kezemre tette a kezét,
és hosszan a szemembe nézett:

betakart minket a csendesség,
és hozzám bújtak a remények.

Nem múlik el semmi sem, soha!
A fű kizöldül, büszkén újra nő.

Hogy lehettem annyira ostoba,
hogy engedtem, hogy múljon az Idő.

Csak álltam ott, és beburkolt az Isten,
éreztem, hogy minden mozdulatlan,

és ott volt a nagyvilág! A szemeimben.
És egyedül voltam, végtelen magamban.

*Petőcz András legszebb versei (válogatta és az utószót írta: Zsávolya Zoltán) – AB-ART, 2011

Vélemény, hozzászólás?