Radnai István: Ősz, október

– Drága Feleségem – írta a hadifogoly. Minden levelében ez volt a megszólítás. Tudta, hogy a munkájáról nem írhat. Ezért többnyire így folytatta:
– Nagyon hiányzol!
Volt, amikor az írta még utána:
– Remélem, hamarosan vége lesz a háborúnak és újból láthatlak.
Bemutatta a levelet, itt nem pecsételte le a cenzúra, „továbbítható” feliratú bélyegzővel. Annyit mondtak csak, hogy leragaszthatja a borítékot. Fizetéséből a bélyeget már megvette.
Amikor a hadifoglyokat – géppisztolyos őrök felügyelete mellett – romeltakarításra vagy egyéb munkára kivezényelték, kiderült, hogy mérnök, ezért kiemelték. Ráadásul a Felvidéken született, tudott szlovákul, így könnyen ment az orosz nyelv is.
Elég jó helye volt, a munkásszálló mégis más, mint a fogolytábor. Ki is mehetett az elzárt városba, onnan úgysem juthatott ki. Hadiüzemek, katonai terület. Szovjet állampolgár sem kapott engedélyt a város elhagyására.
Megírta a következő levelet is, bár válasz nem érkezett. Háborús helyzet – gondolta magában és újabb leveleket írt, az engedélyezett kéthetes időközökben.
– Nagyon aggódom, hogy nem válaszolsz. Mi van Veled? – írta egyik levelében, de a cenzor visszaadta.
– Írja át!
Kihagyta, hogy hiányolja a választ. A levelet leragaszthatta. Felbélyegezte. A postán nem fogadták volna el a külföldre címzett levelet, ezért leadta a postázóban, akár orosz munkatársai.
A háború a vége közeledett. Behívták valami hatósághoz, kocsival vitték. Kiderült, hogy hadbíróság és háborús bűnösként hat évre elítélik. Nem tudott védekezni, az urivi áttörésnél esett fogságba, szovjet területen. Részt vett az agresszióban, ez volt a vád. Hiába mondta, hogy a katona parancsot teljesít. Egyéb vádpont nem volt.
Érezte, hogy ebből baj lesz, hallotta, hogy Berlin elesett, aztán jött a győzelem napja! Ünnepség és valamivel jobb ebéd.
Egyébként a tárgyalás óta is ugyanott dolgozott, ugyanazon a szálláson lakott. Kimehetett továbbra is a városba.
Az igazgató gyakran hívatta, bizalmas feladatot adott. Természetesen alá kellett írnia a titoktartási nyilatkozatot.
Kicsit csodálkozott, hogy ő, a fogoly, a háborús bűnös feladatokat kap, nem fizikai munkásként alkalmazzák. Idővel megszokta. Megszokta azt is, hogy ugyanúgy elvtársnak szólította az igazgató, mint a többieket. A nevén szólította, az atyai nevét is megkérdezték, amit be is írtak a kartotékba.
– Pável Alekszandrovics – kezdte bizalmasan az igazgató – ez nagyon fontos és sürgős feladat!
Amikor leadta a tervrajzot, kiutaltak valami pénzt is.
Rájött, hogy a mérnöki tudása nélkülözhetetlen, arra szolgált a tárgyalási komédia és az ítélet, hogy ne engedjék haza a többi hadifogollyal.

Anna hiába várt életjelet, Pali nem írt. A Vöröskereszttől sem kapott érdemi választ, csak annyit, hogy a parancsnoka, Kézdi Kovách ezredes is elesett, a férjéről nincs más adat a nyilvántartásban, csak annyi, eltűnt 1943-ban.
1950-ben holttá nyilvánították, így az asszony legalább szabadon rendelkezhetett a villával, amelyben szerencsére csak négy szoba található. Nem államosították, de a társbérlők még ott laktak. Amikor a családfőt kinevezték igazgatónak, az állam megvette a házat és kiutaltak Annának egy szobakonyhás lakást a nyolcadik kerületben. Nem kapott a házért, jóformán csak filléreket, de legalább ruhákat tudott venni, csomagból, kéz alatt.
Időközben megismerkedett egy idősebb úrral. Vasutasként szolgált, ezért nem hívták be, így nem került ki a frontra.
Anna, virágjában volt, amikor férjhezment. Az utolsó pillanatban házasodott össze Palival. A nászéjszaka volt az egyetlen közös éjszakájuk, Pali kimenőt kapott.
Eleinte fájt, aztán lassan elnyomta a vágyait. Dolgozott, mint a többi asszony. Monoton munka, egy présgépet kezelt, mint segédmunkás. Osztályidegen, örülhetett, hogy a gyárba felvették.
A művezető érdeklődött iránta, kivételezett vele. Anna egyre többet adott magára. Elővette a pudriét, néha rúzsozta a száját. Általában konfekció ruhákat hordott, de néha felvett egy-egy darabot a csomagból vásároltak közül.
A szomorú özvegység terhe nyomta, gyerekük nem volt. Ez a szál a művezetővel, aki elvált ember egyre erősebb. Végül engedett a férfinak, aki tisztességgel el is vette. Többre tartotta egyszerű szeretőnél. a többi lányt vagy asszonyt is megkaphatta volna, ha a munkaversenyben – segítségével – jól teljesít. Ez a „jobban teljesít” azt jelentette, hogy a normánál jóval többet írt be naponta annak, aki megtetszett neki, mint nő. Igaz, gyakran előfordult, hogy valaki a brigádból emiatt – a művezető szerint – nem teljesítette a normát. Persze hiába reklamált, a művezető elutasította. A szakszervezethez hiába fordult volna. A művezető a szakszervezeti titkár. Kis üzem, nem volt függetlenítve, dolgozott maga is. A párttitkár egy esztergályos. Hiába fordultak volna hozzá a művezető ellenében.

Egyre ritkultak a kivételezések, kivéve Annát, akit normásnak kiemeltek. Valami gyorstalpalót is végzett.
A művezetőnek összkomfortos lakása volt, a párttitkár elintézte, hogy a társbérlő kerüljön Anna szobakonyhájába. Még örült is a család, hogy legalább főbérlők lettek, nem kellett közösködni. Anna pedig nem járt a folyosó végén lévő vécére.

Anna egyre jobban megszerette Edét, aki maga is osztályidegen volt. Mérnök, mint a volt férje, ezért lett melós helyett művezető. A termeléshez érteni kell, túl sok volt a selejt, mielőtt kinevezték volna.
Anna nem emlegette Palit, bár egyszer vele álmodott.
– Képzeld, Ede, szörnyű álmom volt. Palit láttam a kórházban, a fél lábát amputálták. és egyre a nevemet kiabálta!
– Igen, Szívem, nagyon nyugtalanul aludtál, álmodban kiabáltál, de nem lehetett a szavadat érteni.
– Úgy érzem, lázas vagyok.
– Balogh doktor kiír néhány napra, vegyél be lázcsillapítót, van itthon. Persze előbb mérd meg.
A lázmérő 37,1-et mutatott, a gyógyszertől a fejfájása is enyhült, így a férjével mégis bement a munkahelyére.

Az igazgató elvtárs háztartási alkalmazottja igencsak megijedt, amikor egy rosszul öltözött férfi becsöngetett és azt állította, hogy ez az ő lakása. Felhívta a gazdáját, aki megmondta, hová költözött Anna.
– Adjon neki néhány forintot villamosjegyre! – tette hozzá.
A férfi nehezen ismerte ki magát a nyomornegyedben, de végül mégis odatalált. Lassan esteledett. Ede volt társbérlői szerencsére tudták Anna új címét.
Az idegen bizonygatta, hogy Anna rokona. Hittek neki, így megmondták a címet. Pál már nem merte azt mondani, hogy Anna a felesége, csak annyit mondott, hogy a rokona. Valami rossz érzése volt, néhány elejtett szó gondolkodóba ejtette.

Becsöngetett az első emeleti lakásba. A lépcsőház ugyan belövést kapott, amit sebtében befalaztak, de be nem vakolták, mégis látszott rajta a hajdani elegancia. Széles lépcsők, műmárvány falak, automata lépcsőházi világítás.

Most ott áll az ajtóban ágról szakadtan. A karanténban alaposan kivizsgálták, egy hétig ott maradt megfigyelés alatt. Bőséges volt az ellátás, a tetvektől is megszabadult. Valami civil ruhát is kerítettek a számára. Amiben az oroszoktól megérkezett nevetségesen divatja múlt. Kopott is volt, két éve abban járt dolgozni, a munkaköpeny nem sokat segített, a ruha elhasználódott.
A rendszer igyekezett leplezni, amit lehetett. Ezért táplálta fel a foglyokat.
Már 1956-ot írtak, Sztálin halála után kezdték felülvizsgálni a foglyok ügyeit. A gulágon kezdték és először a betegeket engedték haza.
Pál már két-három éve szabadulhatott volna, de az igazgató addig könyörgött a pártbizottságon, hogy nincs más szakembere, hogy húzták a fogoly ügyének kivizsgálását. Végül kiderült, hogy semmit nem követett el, így három évvel később hazaengedték. Abban az évben nagyon sok fogoly érkezett haza.

A ruha nem nagyon illett rá, mintha kihízta volna.
Egy férfi nyitott ajtót, majd Annát szólította.
– Gyere, téged keresnek!
Anna pongyolát kapott magára és nyűgösen indult az ajtó felé. ki keresheti őt ilyen későn, kapuzárás előtt?
– Jó estét – fogadta a férfi köszönését, aki természetesen tegezte őt.
– Honnan ismerjük egymást? – kérdezte nyersen – És miért tegez? Iskolatársak voltunk? Nem ismerem meg, rég volt.
– De Anna, hiszen Pali vagyok, a férjed!
– Jöjjön be – szólt közbe Ede – ne az ajtóban társalogjanak!

Anna megszédült. Nézte a férfit, de nem látta. Forgott vele a világ.
Leültek a nappaliban, szörppel kínálták a jövevényt. Ede kérdezgette, honnan került ide.
Pál elmondta, hogy a fogságból. Ede hitetlenkedett.
– Sztálin halála után felülvizsgálták az ügyünket, így kerültem haza.
– És addig hol volt?
– Miért nem írtál legalább? Mások írhattak a fogolytáborból vagy legalább üzentek, hogy élnek!
– Én kéthetente írtam, a cenzúra jóváhagyta.
– Egyetlen levél sem érkezett.
– Biztosan a régi címedre kézbesítették.
– Ott éltem, vártalak. Aztán özvegyen. Társbérletben. Vagyis idegeneket telepítettek a lakásunkba. Hasonlítasz Palira, a hangod is, de még mindig nem értem – folytatta Anna.
– Mit nem értesz? Hogy hazajöttem? Hiszen a férjed vagyok!
– Bocsáss meg, teljesen megzavarodtam!
– Egy gyárban dolgoztam, mint mérnök, hat év kényszermunkára ítéltek, mint háborús bűnöst. Csak azért mert magyar katonatiszt voltam. A gyárban mégis mérnöki munkát bíztak rám. Hadiüzem, zárt katonai terület. Magam sem értem, de a városon belül szabadon mozoghattam, munkásszálláson laktam.
– És miért nem írtál,
– Írtam, de lehet, hogy azért nem továbbították, mert hadiüzemben dolgoztam.
– Anna, ágyazz meg itt a sezlonon, a nappaliban! A vendégünk biztosan fáradt.
– Egész nap jártam a várost, egyik címről küldtek a másikra.
– Akkor biztosan éhes, talán nem is ebédelt.
Pál hallgatott, csak bólintott. Sok minden történt vele az életben, de ekkora csapás még nem érte.
– Egy özvegyasszonyt vettem el – magyarázta Ede – a férjét évekkel korábban holttá nyilvánították!
– Kezdem érteni a helyzetet – felelte kényszeredetten Pali.
– Na, lásson hozzá, én kibontok egy üveg bort, megmenekülése örömére – próbálta Ede oldani a feszültséget.

Amikor Pali felébredt a kényelmetlen sezlonon, úgy érezte, mintha valaki az éjjel megverte volna. Derengett neki valami a tegnapi beszélgetésből. Rádöbbent, hogy Anna újból féjhezment. Most mi lesz vele?
A lakásban teljes volt a csend. Biztosan munkába mentek.
Kikászálódott rögtönzött ágyából, a fürdőszobát kereste. Egy árva törölközőt és egy szappant talált.

A konyhában mosatlan edény, a reggeli nyomai és egy tányér a számára. Kenyér, zsír, só és paprika. Egy csészében kihűlt tea.
Megreggelizett és várt.
Szelt még egy kenyeret – délidőben – és várt.
Már sötétedett, kint lövések. Mintha háború lenne? Vagy álmodik? Nem mert lefeküdni, bár nagyon álmos volt.
Hová lett Anna? Biztosan a lövöldözés miatt nem tud hazakerülni. Remélte, hogy biztonságos helyen van és nem az utcán.
Mielőtt lefeküdt volna, benyitott a hálószobába. A szoba közepén egy nagy bőrönd, hanyagul beledobált ruhákkal és nincs lezárva.
Rosszat sejtett. A szekrényajtó nyitva. Belenéz, majdnem üres.
Bekapcsolja a rádiót. Egymásnak ellentmondó hírek. Valami Gerő beszélt, meg valami Nagy Imre. Neki ezek a nevek semmit nem mondanak. De világosan hallja, hogy lőnek! Az utcán lánctalpak csattogása, egy orosz tank!
Leoltja a villanyt és vár.

Végül lefekszik aludni, persze a sezlonra.
Miért nem ébresztették fel? Miért nem szóltak, hogy menekülni kell? Biztosan lementek az óvóhelyre.
Reggel lemegy ő is, de éjjel hol keresse? Egyelőre a lövések zaját távolabbról hozza az esti szél és többnyire kilövések. Tehát valakikre tüzelnek. Az oroszok, az amerikaiak? Miféle háború.

A rádióból nem tud meg semmit csak valami ellenforradalmi bandákról és a fegyverek beszolgáltatásáról, hol statáriumról, hol amnesztiáról beszélnek. Közben zene. Semmi műsor, csak beolvasott felhívások.

Nem mer kimenni a lakásból, csak ideiglenes papírjai vannak. A budapesti rendőrségen kellett volna jelentkeznie.

Csavargatja a gombokat. A rövidhullámon hírek a forradalomról. Magyarországon forradalom, amikor itt vannak a szovjet csapatok?
Kenyér és zsír, még van a lakásban, víz van, az áramszolgáltatás viszont nem zavartalan.
Hallgatja a rádiót, néha félrehajtja a függönyt és kinéz az ablakon. A viszonylag enyhe késő őszi időben fegyveres járőrök civil ruhában. Viharkabátban, némelyek pufajkában.
Oroszok? Magyarok? Kik lehetnek? Befordul egy teherautó, rajta fiatalok és egy nemzeti színű zászló, a közepéből mintha kitéptek volna valamit.
Szól a rádió, üzenetek. Csöpi üzeni Tódornak, megérkeztünk a szabad világba.
Egy páncélos robog át az utcán, gépágyúval lövi a házakat, a géppuskák az utcát kaszálják. Emberek menekülnek vagy lőnek? Páncélosra gyalogsági fegyverekkel? Páncélosra? Meglátja a külső üzemanyag-tartályokat. Már érti. Lángoló palack érkezik a legfelső emeletről. A páncélos lebénul, a lánctalp nem működik. A katonák kiugrálnak, géppisztoly-sorozat, azután csend.
Vasárnap van, de nem harangoznak.
A rádióból üzenetek: – Anna üzeni Palinak, Anna üzeni Palinak Ede lakásába. Megérkeztünk a szabad világba, ne várj vissza!

*Első közlés

2 hozzászólás

    1. Köszönöm szépen!

Comments are closed.