Rusvay Balázs: Villon diák balladái

Villon-inspirációk
– részletek –

Ballada az örök életről

Daloltam én a múló szerelemről,
s rímbe zártam a kolduló magányt.
Szavamra kélt a csontos temetőből
a legutolsó, férgek járta tánc.
Hogy karjaimról lehullott a lánc,
őrültek álmán csónakázhatok.
Bár messze űzött vérszutykos hazám,
míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Hány ének rítt a kártyáról, s a borról,
mi sírba zárt annyi szép családot!
Én nyelvet bifláztam a tolvajoktól,
s leköptem, ki engem bőgni látott.
Így lettem bolond fejednek áldott
csibész, aki még ott is faragott
pár rímet, hol más csak egy imát mond.
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Mária-fohászt írtam jó anyámnak,
ismertem én Orleans hercegét.
(Csak úgy jártam ott, szívemből vigyázva
a földet, ahol Szent Johanna élt.)
S ha borért adtam pár levél babért,
vagy kilyuggattak ferde évszakok,
én megspóroltam hóhértól a bért.
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Parázna pap és nagy valagú dáma
pokolra szállt a lúdtollam alatt,
s a fegyverkovács asszony tanítása
általam intett kis ribancokat.
És Diomedes rongy kalóz maradt,
bár úrrá tette őt a Nagy Mocsok.
Bár húsom, csontom föld alá rohadt,
míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

Most lelked lesem vaksi tegnapokból,
ki megidézte kósza lelkemet.
A bocskorom bocskoroddal barangol,
ha megpihensz – én megpihenhetek.
Utcák, folyók, puszták és tengerek…
Hát, lángoljunk át hét évszázadot
egy fáklyaként a mélységek felett!
Míg él a dal: voltam, leszek, vagyok.

*

*Balladás levélke

Kegyelmes Úr, ha volna rá mód,
juttassál egy kis pénzt nekem!
Bár nem cipeltem dicső zászlód,
s nem harc emelte hírnevem,
ki gazdag, azt én tisztelem.
Hisz nálad a jog, a hatalom,
s én koldus volnék, Istenem,
de a tartozásom megadom.

A gonosz nyelvek azt locsogják,
hogy nőkre szórom mindenem.
Ez rágalom, aljas hazugság,
hiszen a bort is kedvelem…
Csak az támadjon így nekem,
akit nem ejtett rabul, vakon
egy falatnyi fehér selyem!
De a tartozásom megadom.

A ló se képes úgy ügetni,
hogy enni, inni nem kapott.
Ezért szoktam lovakra tenni:
vegyenek rajta abrakot!
Habár az apám nem hagyott
rám vagyont, hogy éljek gazdagon,
s az állam gyakran felkopott,
de a tartozásom megadom.

Kegyelmes Úr, bízzál nyugodtan
– ők bármit is fecsegjenek-
a vaskemény adott szavamban:
Ha télen jön a nagy meleg,
s a Bastille tornya megremeg
egy egérfingtól, vagy szombaton
a püspök oszt kegyelmeket,
én a tartozásom megadom.

*

A bujdosó Villon utolsó fohásza

Úgy van most, hogy a lábaim megállnak,
hiába hív a rózsabokros út,
nincs több lépés Montcorbier fiának,
ki semmiből a vakhomályba fut.
Nyakamban váddal kergetett a Város,
kötél köszönt, ha visszahúz a vágy.
Múltam véres, holnapom ingoványos,
poshadt mezőkön bűvöli magát.

Mint szutykos, folyós Marion, a bálvány,
ragad gatyámra tüske és bogáncs.
Gúnnyá görbül a haldokló szivárvány
baljós egekben, özönvíz után.
Hollók varjak a szememről dalolnak,
sebembe légy köp milliárd petét,
hogy nyüzsgő férgek falják fel maholnap
egy régi költő szerelmes szívét.

Hogy élek, engem éppen úgy vigasztal,
int kóchajamban kullancs, vérmocsok.
Nem vár asszony, nem vár terített asztal,
mögém lopódznak lassú démonok.
Nincsen kobzos, ki hívebben zokognak
megtört hazája üszkös romjain,
mint én jajgatok hozzád, Szent Madonna,
emelj fiadhoz, vedd el kínjaim!

Te látod szívem, Szeplőtlen Nagyasszony!
Félúton föld és pokoltűz között
feléd fordul az ótvar ette arcom:
leljen békét Villon, az üldözött!
Messze Mennyben, az angyalok honában
örökkön zengjem Krisztus szent nevét,
és járja át az áldott bűnbocsánatért
egy régi költő szerelmes szívét!

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük