Sebestyén Péter: Hibernitia felett a hegyen

                                                    Feleségemnek

Arany délutánba csukva az emlék. Szemed
gyöngybe simított fény, könnyű lábbal siklasz
az ösvényen, az idő sebhelyei közt. Alig-létezés a hely,
apró temető az üvegsima ragyogásban,
a kápolna előtt habozol kicsit, izzó árnyék
suttog, ahogy belépsz. Csorba keresztelőmedence
repeszti önmagát s a szentek az oltáron már
mindent megbocsátanak.
Mennyi hát a bánat? A megszökött tengerek
merre tartanak? Hol van hát az ég pompája,
mikor az éjfél trónra lép?
Ego te baptizo, könnyű a bóra, imához készül
a kékség felett. Körbeszakad a tér, sapka száll,
valószínűtlen, amikor megállsz, a világ egyetlen
érthető tézise, hogy élsz – szellő kacskaringóz,
mosolyod elé csalja sátoros hajad.

*Első közlés

A képen a következők lehetnek: hegy, természet és túra/szabadtéri

Kovács Emil Lajos: Mindig nyár (Felsőbánya)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük