ESZMÉLET

Maholnap meg fogok halni.
Nincs ebben semmi titok.
Élek, de az élet híján
mindenben utat nyitok.

Nincs szükségem nagy szavakra,
nem kenyerem a beszéd;
ez a kettő veszi el az
emberek józan eszét.

A meghatározhatóság
csak vonalakat firkál,
és folyton pótlásra szorul;
itt írott törvény nincs már.

Az íratlant meg most írom,
ez a vers lesz a kezdet,
és nézem, ahogy a betűk
egymással szeretkeznek.

+ + + + +

Ülök a hallgatás fája
alatt, nem érint semmi,
és értelmetlen már az, hogy
valamivé kell lenni.

Minden mélyén az üresség,
a semmilyenség fekszik,
de egy eszme, tétel vagy tan
mindig köré telepszik;

és valóságot von fölé
a gondolat és a vágy,
egy elképzelés, egy tévhit,
és így lesz belőle tárgy.

Tudásunk semmi több így, mint
a szavainknak lenni,
de ha azt mondod, hogy kenyér,
azt nem tudod megenni.

+ + + + +

A tettek elfelejtettek
hatni. Akár a szavak;
létezésüknek egyetlen
ténye: a felgyűlt salak.

Mert valójában történés,
történet nincs, csak helyzet –
mi máshoz is mérhetnéd azt,
amit épp meg kell tenned?

Szavak és tettek. Bűvös kör.
Akár a rossz és a jó.
Mint a szeretet-gyűlölet,
vagy más süllyedő hajó.

Én már nem kérdezem mástól,
hogy ki ő, s hogy ki vagyok;
felnőttem már annyira, hogy
helyette nem tudhatok.

+ + + + +

Szavaimból vallás fakad,
új hit, vagy amit akarsz.
Mit láthatsz bele, mint ami? –
nem több, mint amit szavalsz.

Egy madárka dala nem több,
mint a madár hangjai,
farkasüvöltést mégsem fogsz
abban soha hallani.

Maholnap meg fogok halni.
S lehet, már halott vagyok.
Nem nehéz azt beismerni,
hogy fikarcnyit sem tudok.

Én nem vagyok az, mint más és
nem vagyok más, mint ami;
ettől többet mit lehetne
hazudni vagy mondani?

*

AKIK MINDENT JOBBAN TUDNAK
(kényszerképzetek)

Akik mindent jobban tudnak,
valójában gyengék.
Bár nem ők határozták meg
a létezés rendjét,

de egy titkos oknál fogva
mégis úgy gyanítják,
hogy el van rontva minden- hát
ők majd megjavítják.

Eme humánus gondolat
annyiban merül ki,
hogy megpróbálnak folyton a
fénypontba kerülni,

hisz igazságérzetüknek
alkalom és tér kell,
főleg úgy, ha valaki a
lábaikhoz térdel.

És nem számít, ha másokban
a méltóság sérül,
hogy darabokra hullik az
önérzet legvégül;

hogy akármit megengedhet
eközben magának;
legvégül majd kikiált az
élet salakjának,

hisz ítélete pontos, ő
tisztán lát és tudja,
hogy ki méltó az életre,
s ki méltatlan dudva.

Akik mindent jobban tudnak,
valójában gyávák.
Az önérzetüket fojtó
kéz körmeit rágják,

és kapkodó tekintettel
fürkészik, hogy mások
látják-e, hogy törpék ők- hisz
talán óriások.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük