Smelka Sándor: A Megvalósult álmok utcája

Pityu szerette a ködöt. Folyton-folyvást arról mesélt, hogy imád ősszel órák hosszat sétálni a sejtelmes ködben. Ilyenkor úgy érzi, hogy idegen, sosem látott tájakon jár, például egy távoli városban. Az se baj, ha eltéved, ez csak izgalmassá teszi a kalandot.

Egyszer tényleg eltévedt. Már három órája bolyongott a ködös városrészben, mire kitisztult az idő. Egy olyan utcában találta magát, ahol előtte még sose járt. A takaros házak úgy álltak egymás mellett, mint a porcelándíszek a szekrény polcain. A legszebb őszi táj vette körül. Ilyet csak agyonfilterezett háttérképeken látott azelőtt. A meleg őszi fényben minden olyan szépnek és álombélinek tűnt. Nem sokára megpillantott egy embert is, akitől megkérdezte, hol jár. Az illető egy pillanatra abbahagyta az udvarsöprést.

– Ez a Megvalósult álmok utcája – mondta Pityunak és valahogy nem tűnt boldognak. – Itt minden vágy, álom, amit az ember elgondol, egyből megvalósul.

– De jó lehet itt élni… – szaladt ki Pityu száján.

– Nézzen körül, aztán majd meglátja – legyintett a férfi, majd még hozzátette mintegy magának:

– Fene ezt a nagy udvart, ki gondolta, hogy ennyi munka van vele.

Pityu tovább sétált a fasorral szegélyezett utcán. Az egyik udvarban színes körhintát látott meg, pont olyat, milyen a vidámparkokban szokott lenni: cicomás lovak, cifra hintók álltak egymás mögött, csak ez a körhinta nem forgott és feltűnően hiányoztak róla a gyerekek. Helyettük egy gondterhelt férfi ücsörgött az egyik hintó mélyén. Hivatalos levelet olvasgatott, ami leginkább számlához hasonlított. Pityu világosan hallotta, ahogy a férfi ezt mondja:

– Ki gondolta, hogy ennyi áramot fogyaszt ez a vacak…

Néhány lépéssel odébb tanácstalan férfi állt az utcán. Hol a csillogó, villogó, vadonatúj kocsiját nézegette, hol az udvarára nyíló kaput. Eközben a fejét vakargatta.

– Csak tíz centivel szélesebb a régi kocsinál – sóhajtozta – mégse férek be vele a kapun.

A következő udvaron egy tigris heverészett. A közelben álló fenyőfán élő karácsonyfadíszként ücsörgött az apuka, az anyuka és a három gyerek. Aggódva lesték az alattuk nyújtózkodó, kényelmesen tisztálkodó, egyébként igen csinos állatot.

– Talán még se volt ez olyan jó ötlet, drágám – mondta a feleség a férjének. – Szépnek szép, azt elismerem, de nem lett volna jobb egy szelídebb háziállat?!

A következő udvaron úgy sorakoztak a hatalmas doboztornyok, mint Manhattanben a felhőkarcolók. A dobozok között egy nő futkározott fel-alá, és amikor néha megállt, sápadtan nézte a föléje tornyosuló dobozhegyet.

– Hova rakjak ennyi mogyorókrémet?! Kellene egy raktár is. Lehetőleg havazás előtt.

A következő udvaron ezüstösen csillogó holdrakéta magasosodott a környék fölé. Úgy nézett ki, mint egy kilövőállásra épített tévétorony. Előtte egy férfi nézte ezt az egész hóbelevancot. Igen csak el volt kenődve:

– Most már csak – morogta magában – uszkve nyolcszázezer liter kerozin kellene valahonnan, és máris utazhatok a Holdra.

Így sétált Pityu a Megvalósult álmok utcáján fel-le. Estig sok emberrel találkozott, mindnek megvalósult valami álma, de egyikük se volt boldogabb, mint mi, akik itt lakunk a Nem-minden-álom-teljesül nevű utcában.

Este újra leszállt a köd és örökre elfedte ezt a fasorral szegélyezett paradicsomot Pityu szeme elől.

*Első közlés